slider img
slider img
slider img
slider img

- Én újra csak azt mondom, tisztelt Tanács – nézett körül a férfi a boltozatos nagyteremben –, hogy vonuljunk jól felszerelt haddal északra...

A Kiválasztottak - 2. fejezet

- Én újra csak azt mondom, tisztelt Tanács – nézett körül a férfi a boltozatos nagyteremben –, hogy vonuljunk jól felszerelt haddal északra, míg nem késő!
Kardot tartó kezet ábrázoló hímzéssel díszített, hófehér tabardot viselt láncinge felett, s fehér-sárga címerövet, akárcsak a terem falai mentén ülők mindahányan: Dez Khore messze földön híres lovagjai voltak ők, az Ezüst Kard Rendje, Wymorath nemes fiainak és leányainak színe-java. Többségüknek világos bőre és gesztenyebarna, vagy egészen fakó szőke haja volt, amit a leginkább rövidre vágva hordtak, hogy ne zavarhassa őket harc közben. Most csupán a rend vezetői és magasabb rangú tagjai voltak jelen, szám szerint százan, ám még így is szinte zsúfolásig megtelt velük a terem. Az egyetlen kivétel egy ifjú volt, akit csak nemrég ütöttek lovaggá, s most középen állt, ellenséges tekintetek kereszttüzében.
- Egy háború rendkívül költséges és kockázatos vállalkozás, lovag – szólalt meg egy gazdagon ékesített díszvértbe öltözött, ősz hajú férfi: Lach Phar Harma, a rend nagymestere – Túlságosan is az, semhogy érdemes legyen szembeszállnunk valami portyázó runn sereggel, ráadásul ily távol királyságunk határaitól! Az ilyen ügyek amúgy is Kiteorath királyára tartoznak, nem pedig miránk.
- De ha ő nem is bírna a támadókkal, még mindig ott vannak a kardforgatóikra oly méltatlanul büszke hegyvidéki klánok, hogy hazakergessék őket Runnföldre! – jegyezte meg gúnyosan egy lovag, aki fiatalabb kora ellenére nem szégyellt a nagymesterhez hasonló pompával megjelenni a Tanácsban: Eguth Del Rowlandath volt ő, egyes szóbeszédek szerint a nagymesteri cím legesélyesebb várományosa.
- A kite végvárak egymás után esnek el, Lach Harma – az ifjú a közbeszólásról tüntetően tudomást sem véve, egyenesen a nagymesterhez intézte szavait –, s a jelentések szerint, melyeket varázstudóinknak küldtek, Dez Bher ostrománál több ezer vöröskeresztest láttak, s gonfallonokat Lach Nathworn jelvényeivel; a runnokat jelentős mágia támogatta, Nagyuram, hisz másképp miként is lenne lehetséges ennyi várat bevenni egyetlen éjszaka alatt?
- A hírek, melyekre hivatkoztál, Sen Lindar – Eguth immáron másodjára vétett durván rendjének bizonyos szabályai ellen, de ez szemmel láthatóan nem érdekelte különösebben –, csupán Dez Bherből érkeztek, s nem többek néhány gyáva kite ostoba locsogásánál. Hogy mágiával küldték őket, egyedül a te szemedben növeli hitelüket, hiszen mi itt – mutatott körbe ekkor széles mozdulattal – mindannyian jól tudjuk, hogy a runn seregeket legfeljebb egy hadjárat idején támogatják oly varázstudók, kiknek hatalmában áll mindaz, mit elmondtál!
A teremben ülők erre felnevettek, csak a nagymester nézett maga elé komoran, elgondolkozva talán nem is annyira a hallottakon, mind inkább saját posztjának látható gyengülésén.
- Vajon akkor is ezt mondod majd, uram – fordult ekkor a győzelmét széles, öntelt mosollyal ünneplő Eguth felé az ifjú: –, amikor a runnok már Jin Mar kapuin dörömbölnek?
- Ez sosem fordulhat elő! Wymorath hű lovagjai nem engednék…!
- Nyilván – sietett a válasszal Lindar – jól ismered felséges urunk, II. Alloryach álláspontját, jó uram, minthogy úgy tűnik, teljes szívvel a sajátodnak tekinted: „ne haragítsuk magunkra Runnorathot!” A király, de a rendek sem fognak lépni, csak mikor már késő lesz!
A lovagteremben tartózkodók egyként hördültek fel e szavakra, s Lach Harma már készült is, hogy elejét vegye a kirobbanni készülő vitának, ám Eguth ismét beléfojtotta a szót.
- Rendünk megalapítói, bár ezt te is biztosan jól tudod, ifjú lovag – igyekezett nyugodtnak látszani, ám hangja elfojtott indulatoktól remegett –, oly sereget kívántak szervezni, mely mindig hű királyához és hazájához, s bármikor kész akár utolsó csepp véréig védelmezni annak népét és határait. Rettenthetetlen, állhatatos és megbízható elődeink nyomdokain járva, immáron kétszáz éve teljesítjük e kötelezettségünket, s tehetjük ezt azért, mert mindig, minden helyzetben a józan eszünkre hallgatunk. Lehetnénk-e, kérdem én, továbbra is ily erőssége Wymorathnak, ha holmi ostoba és alaptalan pletykák hallatára vakon és esztelenül Runnorath ellen vonulnánk?
- Vagy nem ismered eléggé rendünk alapítólevelének szövegét, Lach Eguth, vagy ostobaságod és gyávaságod még önteltségednél is nagyobb! – felelte hidegen Lindar.
- Az Ezüst Kard Rendjét azért hívták életre, hogy legyen – ahogy mondtad is – egy had, mely kész a Gonosz ellen akár utolsó csepp véréig is harcolni, bárhol és bármikor is üsse fel a fejét! A mi dicsőségünk a Jó védelme és nem a rangbéli előmenetel!
- Az ifjú szavait döbbent csend fogadta, amit aztán Eguth kirohanása tört meg.
- Alávaló szavaidért párbajra szólítalak, kinek sem neve, sem címe nincs közöttünk! – az utolsó szavakat már üvöltötte – Legyen kardom az eszköz a Fénylő Tekintetű Ry kezében, mellyel kiirtja közülünk az árulás gonosz…!
- Elég legyen! – csattant fel ekkor Lach Harma, egy csapásra véget vetve a másik őrjöngésének. Nem kiabált, ahogy Lindarhoz fordult, hangja mégis tekintélyt parancsoló volt.
- Kitartasz-e szavaid mellett, Sen Lindar, avagy meghajolsz akaratunk előtt, miként az rangodhoz illik, a bocsánatunk remélve?
- Szavaim mögött áll szívem és kardom – felelte büszkén az ifjú –, ha vétkes mindaz, mit tettem, könyörületet egyedül Szerető Szív Ayrától remélek!
- Háborúra való uszítással, valamint királyod és feljebbvalód megsértésével vádollak.
A nagymester fennhangon beszélt, hogy a teremben mindenki jól hallja.
- Oly bűnök ezek, melyekre nem lehet mentség ifjú korod és tudatlanságod. Rendünk törvényei tiltják, hogy kardoddal védhesd meg becsületed, tetteidnek ezért egyetlen következménye lehetséges csupán: nem vagy többé az Ezüst Kard lovagja, Lindar! Szólj hát, megértetted-e mindazt, mit elmondtam?
- Ítéleted megértettem, s elfogadom.
- Akkor hát felszólítalak, hogy még a mai napnyugta előtt távozz Dez Khoreból és hagyd el Wymorathtot is! Ry legyen kegyes hozzád!

Egy óra sem telt el, magányos lovas poroszkált Dez Khore keleti kapuja felé. Nem nézett se jobbra, se balra, nem akarta látni a körülötte magasodó komor gránitfalak tövében megbúvó apró házak sorát, s a főutcán téblábolók pillantásaival sem akart találkozni: noha jól tudta, hogy a Tanács ülései rendszerint titkosak, mégis úgy érezte, senki sem akad Dez Khoreban, aki ne tudná, mi történt ott. Gúnyolódó tekintetek szúrásait érezte a tarkóján, amitől a legszívesebben ott helyben a kardjába dőlt volna; csupán egyetlen cinikus gondolat tartotta vissza: öngyilkosságával is csak a nagymester ítélete ellen lázadna. Nem, gondolta komoran. Ha Wymorath nem kér belőle, majd próbát tesz a kite udvarnál!
- Várj egy kicsit, hé!
Négy egyszerű, szürke köpenybe burkolózott alak lépett elé az egyik sikátorból: lovagok voltak, néhányuk arcát a Tanácsból is ismerte.
- Mit akartok? – bár hangja ellenségesebb volt, mint szánta, Lindar mégse bánta: egyáltalán nem volt hangulata a barátságos hangnemhez.
- Örülj neki, hogy nem Eguth csatlósaival találkoztál! – mordult fel erre az egyik – Ők arra számítottak, észak felé indulsz majd!
- Tényleg, hová készülsz? – kérdezte ekkor a társaság egyetlen nőtagja, a Fehér Íjászok parancsnoka.
- Nem teljesen mindegy? – bár a lovagok nem mutatkoztak ellenségesnek, Lindar továbbra sem értette, miért állják útját – Amúgy pedig Kiteorathba, abban a hitben, hogy ott hajlandók lesznek majd végighallgatni.
- Remek! – derült fel a lány arca, aki minden jel szerint a kis csapat vezetője volt – Lach Harma is épp emiatt küldött minket utánad!
- Most bizonyára tréfálsz…
- Se kedvem, se időm nincs most arra! – intette le türelmetlenül a lány – A nagymester üzeni, indulj tüstént Ergunba, a kite királyhoz és ott keresd a mágus Ashliant; ha őt meg tudod győzni, a Kékszemű Lardon is bizonyára támogatni fog majd!
- És miből gondolja Lach Harma, hogy Ashlian hisz majd nekem?
- Csak mutasd meg neki – szólalt meg ekkor egy másik lovag, méretes, rongyokba csavar holmit nyújtva Lindar felé – ezt a kardot; a Nagyúr szerint érteni fogja!
- Ne gondold, hogy ügyedben teljes volt az egyetértés közöttünk – vette vissza a szót a lány, miközben Lindar a csomagért nyújtotta kezét – sajnálatos módon azonban Eguth pártja túl sok hívet szerzett magának a Tanácsban, semhogy könnyűszerrel szembeszállhatnánk az akaratával!
- Tudtommal nem ő a nagymester – válaszolta Lindar, mire a lány arca elsötétült.
- De még lehet, hacsak nem sikerül ebben megakadályoznunk! – sovány, leheletfinoman festett arca egész kigyúlt a haragtól, ahogy folytatta – Te könnyen beszélsz, hisz nem ismerheted a Tanács működését, nekünk viszont óvatosnak kell lennünk, s alaposan meg kell fontolnunk, kinek, mikor és mit mondunk, hisz egyetlen rossz szó is elég, hogy leleplezze Eguth előtt törekvéseink valódi célját!
- Valóban könnyen beszéltem – bökött keserű mosollyal mellkasára, a tabardra hímzett címer helyére Lindar, mire a lány vigasztalóan elmosolyodott:
- Csak idő kérdése, hogy mi, akik titokban pártodat fogtuk, felülkerekedjünk Eguthon és hívein, s akkor módot fogunk találni arra is, hogy Lach Harma döntését semmissé tegyük; viseled te még az Ezüst Kard Rendjének címerét, Lindar, efelől ne legyenek kétségeid!
- Hogy őszinte legyek, Nemes Hölgy – vonta össze szemöldökét a férfi, majd intett fejével, amerre északot sejtette: –, sokkal fontosabb most számomra az a jövő, mint ez itt!
- Mindezt jól tudom magam is – bólogatott a lány –, s amint lehet, mi is…
- Ha az isteneknek valóban oly kedves Wymorath,– szakította félbe szelíden Lindar –, miként azt mi képzeljük, a félelmeim alaptalannak bizonyulnak majd, ám ha nekem van igazam, az idő, mely számotokra a cselekvésre maradt, sokkalta kevesebb annál, amit vágytok!
- Amint a jövőben elkövetkező események téged látszanak igazolni, a Tanács is tüstént megváltoztatja döntését, ebben egészen biztos vagyok!
- Túlságosan is sok mindenben vagy biztos a jövőt illetően, hölgyem… bár Ry adja, hogy végül neked legyen igazad – sóhajtott fel Lindar –, máskülönben majd azon veszitek észre magatokat, hogy a Dez Khore falain belül dúló harc minden erőtöket elvonta az odakint tomboló háborútól! Engedelmetekkel azonban én most már indulnék, hisz egyre fogy az idő, amit Lach Harma a távozásomra megszabott. Az istenek óvjanak benneteket!
- Miképpen téged is utadon, nemes bajnok! – hajolt meg a lány, s társai követték példáját – Ha Kiteorath sereget szervez a runnok ellen, ott leszünk majd, hogy veled harcoljunk!
Lindar erre már nem válaszolt, csupán kurta biccentéssel, majd megsarkantyúzta lovát és elvágtatott. A négy lovag ekkor tétován nézett össze.
- Hogy értetted, amit utoljára mondtál, Waneia? – kérdezte egyikük a lányt – Tudod jól, hogy a Tanács engedélye nélkül egyikünk sem csatlakozhat idegen hadakhoz!
- Te viszont a dél-kiteorathi klánokkal kötött szövetségünkről feledkezel meg, mely trónra juttatta a Kékszeműt – vágta rá az mosolyogva – Ennek értelmében ugyanis a Rend bármely lovagja, akár egyedül, akár a zászlaja alatt szolgálatot teljesítő valamennyi katonával bármikor csatlakozhat a kite Királyi Gárdához Runnorath ellenében anélkül, hogy ehhez a tanács előzetes jóváhagyását kérné!
- Ezzel egész biztosan magunkra vonjuk Eguth haragját – csóválta fejét egy másik –, s egyáltalán nem biztos az sem, hogy Lach Harma támogatná az ötletet!
- Lach Harma pontosan tudja, miként a Tanács is, hányan vesztek oda közülünk tegnap éjjel, a kite végvárak elestekor: ha az istenverte Eguthban nem is, őbenne nyilván maradt még annyi a mindannyiunk számára oly fontos lovagi becsületből, hogy ezt ne hagyja megtorlatlanul!
Bízzunk benne, hogy igazad lesz, Waneia – bólogattak a többiek – Ha Lindar félelmei nem bizonyulnak túlzásnak, ez valamennyiünk érdeke!

***

- Felséges Úr!
A súlyos ajtószárnyak csattanva vágódtak ki, ahogy Grindan tanácsos beviharzott a trónterembe.
- Be… bekövetkezett!
- Micsoda? – pillantott fel merengéséből Sethin Del Naladyon, aki e néven már a második volt Lhornorath uralkodóinak sorában; bár jócskán akadtak már ősz szálak hosszú, vörös tincsei között, nem tudta mosoly nélkül nézni a nála jóval korosabb tanácsost, amint kipirulva kapkod levegő után.
- Mi késztetett ily esztelen rohanásra, jó tanácsosom?
- A runnok… – lihegte a másik –… tegnap éjjel partra… partraszálltak… Rysathnál!
- Mit beszélsz? – ugrott fel nyomban a király – Kik szálltak partra?
- Yikl AnOrhd úr épp most kapott hírt északról – az öregember ingujjával törölgette izzadó homlokát:
- Egy runn had, mit maga a hírhedt Sárkánylovag Olwargran vezet, tegnap éjjel ostrom alá vette Rysazt, Felség: ez volt az utolsó híradás a városból. Mi lesz most velünk?
- Nyugalom, öreg barátom, nyugalom! – csitította őt Sethin – Azt ugyan kötve hiszem, hogy a rettegett Sárkánylovag valóban maga állt volna e sereg élére, mely minden bizonnyal csak az északi partvidéket rendszeresen zaklató rablóhadak egyike, ám ha így is van, Alzrad felé jövet útját állják Dez Lofban állomásozó hadaink, míg a fősereg oda nem ér… küldess az Arany Szem tornyába Lach Geor L’eerért és kerítsd elő Yikl AnOrhdot is!
- Ahogy kívánod Nagyuram!
Grindan tanácsos sietve meghajolt, majd kihátrált, ám alig csukódtak be mögötte az ajtószárnyak, a trónterem falait díszítő ódon gonfallonok egyike meglibbent, s Yikl AnOrhd, a mágus lépett elő mögüle.
- Hívattál, királyom?
Mint mindig, most is egyszerű, fekete kámzsába burkolózott, s göcsörtös fabotra támaszkodott: nyomát se lehetett látni nála a legkülönfélébb méretű és formájú erszényeknek és zsákocskáknak, vagy a bizarr és ijesztő amuletteknek, amiket Sethin tömegével látott a fiatal varázstudóknál; a mágus gyakorta mondogatta, öreg ő már ahhoz, hogy vásári látványosság legyen.
- Úgy jársz-kelsz, akár a nyughatatlan árnyak; megijesztettél!
- Alig tudnál olyat mutatni itt Alzradban – nevette el magát a vén mágus –, aki össze ne rezzenne a jöttömre! Mosolyogsz, de mosolyod halovány és idegen szomorú tekintetedtől: mily sötét gond emészti lelked?
- Bánatom okát pontosan ismered – felelte a király zavartan –, hisz talán előbb értesültél a messze északon történtekről, mint én!
- Való igaz, előbb hallottam a szörnyű hírt, mint Alzradban bárki más – bólintott Yikl AnOrhd –, bár engem korántsem lepett meg annyira, mint téged.
- Néha úgy érzem, mindenem, amim csak van, örömest odaadnám, csak hogy cserélhessek egy magadfajtával!
- Az én életem sem mindig könnyíti meg az általad olyannyira irigyelt tudás, hidd el! – válaszolt komoran a mágus – Túl gyakran és túl nagy árat fizetek érte.
- Nem lehet rosszabb, mint uralkodni! – nevette el magát erre Sethin – S láthatod, máris elpárolgott a rosszkedvem!
- Bánat ellen nevetés – mosolyodott el a másik is -, a legősibb és legjobb orvosság!
- Mondd, barátom – a vidámság nyom nélkül eltűnt a király arcáról –, tudsz gyógyírt ama kórra is, mely országom támadja?
- Éppenséggel tudok, ám e kúra hosszú és gyötrelmes.
- Nem mondanád el mégis?
- Engedelmeddel, megvárnám ezzel Lach Geort is – a mágus az ajtó felé biccentett.
- Úgy hiszem, hamarosan itt lesz!
Mintha csak varázslatot tett volna e szavakkal: kisvártatva három koppantás hallatszott a trónterem ajtaján, majd Grindan tanácsos lépett be, nyomában szálfatermetű alakkal:
- Lach Geor L’eer, az Arany Szem Rendjének nagymestere!
- Felség! – a lovag mély meghajlással köszöntötte urát, s kurta biccentéssel a mágust. Csillogó páncélt viselt és aranysárga tabardot, mely a mellén ezüsttel hímzett napkorongba foglalt szemmel volt ékesítve.
- Köszönöm, hogy hívásomra tüstént idesiettél, Lach Geor – mondta Sethin, mikor a tanácsos magukra hagyta őket – Nyilván sejted, miért hívattalak.
- Hazugság lenne nemmel válaszolnom, Felség.
- Ellenség tette ismét a lábát földünkre: tegnap éjjel runn hadak vették ostrom alá Rysaz városát.
- Csupán a parancsodra várnak rendem lovagjai, s mindahány hadinépe – sietett a válasszal Geor – Alig pár nap és készek az indulásra!
- Ha igaz a hír, mely szerint a runnokat maga a Lach Olwargran, a Sárkánylovag vezeti, támadóink jelentősebb erőkkel vonulhattak fel, semhogy Rysaz sokáig útjukat állhatná… Mit gondolsz erről?
- Ha Alzrad ellen készülődnek, útjukat álja majd Dez Lof, míg ha kelet felől kerülnék meg az Awadr-hegységet, északi seregünk könnyűszerrel dacolhat velük a Szélkapu völgyében.
- Engedelmeddel, Felség – szólt közbe ekkor Yikl AnOrhd –, tudomásom szerint a Rysazt ostromló sereggel igen nagy számban tartanak tűzvarázslók…
- Dez Lofban is akad jó néhány varázstudó! – morogta a nagymester.
- …és láttak több dhorn sheyakot is.
- Ez valóban komoly problémákat okozhat – a király elgondolkozva bámult maga elé – Szerintetek meddig állhat meg Dez Lof ilyen erővel szemben?
- Csak reménykedhetünk, hogy kitartanak, míg a felmentő sereg odaér – Geor tanácstalanul vakargatta az állát: –, mert legyen bármily jól megépített vár is az, mindannyian tudjuk, mire képesek a dhorn sheyakok, még ha maroknyian is vannak csupán!
- Dez Lof valóban jól megépített vár – szóalt meg ekkor a mágus –, de egy keskeny, tengerpart menti földsávra épült, ráadásul meredek, sziklás hegyoldal tövébe, így most akár egyszerre három irányból is támadhatják.
- A hegyoldal mindeddig nem jelentett problémát, uram, hiszen nincs oly sereg, mely onnét támadhatna!
- Pontosabban szólva: nem volt – javította ki tüstént Yikl AnOrhd –, bár azt nem róhatjuk fel az egykori építőmesterek hibájául, hogy a dhorn sheyakokkal nem számoltak, hisz máskor látni is alig lehet őket.
- Egyetlen fújással hamuvá perzselik valamennyi katonánkat! – mordult fel a király.
- Mostantól számolnunk kell ezzel a lehetőséggel is.
- Mintha azt mondtad volna, hogy tudsz megoldást a bajra – Sethin kíváncsian fürkészte a mágus arcát – Most, hogy itt van Lach Geor is, nem árulnád el végre, mit forgatsz a fejedben?
- De – felelt kurtán a mágus, ám aztán oly hosszú ideig nem szólalt meg, hogy a király azt hitte, elnyomta az álom.
- Tudok egy megoldást – bökte ki végül, épp mikor már a nagymester is kezdte elveszíteni türelmét – Az egyetlen, amit most tehetünk, hogy nem szállunk szembe, vagy legalábbis nem nyíltan, az ellenünk törő sereggel…
- Mit beszélsz? – kapta fel fejét erre a másik kettő – Hogyhogy nem szállunk szembe?
- …, inkább hátrálunk előlük dél felé – folytatta Yikl AnOrhd zavartalanul –, s közben kiürítünk és felégetünk minden várost és várat, de még a falvakat és a tanyákat is, Alzradtól északra.
- Ezt nem gondolhatod komolyan!
- Nagyon is komolyan gondolom, Lach Geor. Mert hiába büszkélkedtek ti, katonák, a pazarabbnál pazarabb váraitokkal, azt habozás nélkül elismerheti mindegyikőtök, hogy olyan helyre, melynek már a természet adta védművei is igen jelentősek, mind közül egyedül a királyi szék települt.
- Az lehet – csóválta fejét a király –, hogy Alzrad egy sziget a mély és sebes folyású Syth közepén, Yikl, de egy falakkal körülvett város csupán: a belső váron kívül semmilyen jelentősebb védműve sincs!
- De még lehet, ha mielőbb munkához látunk, Felség – makacskodott a mágus –, s jelentős haderő gyűlne össze a védelmére is mindazon városokból, melyeket felégettünk.
- Láthatóan nem tartod sokra a magamfajtát, mágus – morogta sértődötten a nagymester –, ám neked, aki mindünknél jártasabb vagy mindenfajta tudományokban, igen csekélyek ismereteid a hadászat terén: igazán nem értem, mit érünk el azzal, hogy a runnok előtt mi magunk döntjük romba országunkat, azon kívül, hogy jelentősen megkönnyítjük ezzel a dolgukat!
- Jelentős könnyítés volna megfosztani őket annak lehetőségétől, hogy pótolhassák készleteiket?
- Ezt hogy érted?
- Szerintem te magad is tudod, Lach Geor – Yikl AnOrhd ezzel elfordult a zavartan bámuló lovagtól és egyenesen Sethin szemeibe fúrta hideg tekintetét – A runnokat, Felség, elsősorban a zsákmányszerzés ösztönzi minden hadjáratukban, amiért is csak igen rosszul szervezett seregeik utánpótlása. Most még erősek, sokkalta erősebbek, semhogy elbírhatnánk velük, az én tervem lényege viszont épp abban áll, hogy megfosszuk őket mindentől, amihez városaink feldúlásával és kifosztásával juthatnának; Lach Olwargran seregének így éheznie kell majd, neki pedig, hacsak nem akar lázadást, meg kell szerveznie az ellátásukat: ezzel is időhöz jutunk.
- A runnoknak gyors hajóik vannak, úgyhogy az idő, amit nyerhetünk, igen csekély – rázta meg a fejét Geor, királya azonban elgondolkozva meredt maga elé – Mire lenne elég szerinted ez az idő, Yikl?
- Hogy megerősítsük Alzradot és feltöltsük raktárait.
- Már megbocsáss, Felség – méltatlankodott a nagymester –, de őrültség volna egész a királyi székig engedni a runnokat, s még inkább az, ha valóban a Sárkánylovag vezeti őket!
- Neked van netán jobb ötleted?
- Amint már említettem is, lovagjaid, s hadinépük egy-két napon belül indulásra készek; Legfeljebb húsz nap és az Awadr-hegység lábánál lehetünk, ahol a Flahrd forrása található!
- Húsz nap átkozottul sok idő a runnoknak, Lach Geor – sóhajtott fel Sethin –, a Flahrd forrásvidékétől pedig igen messze még Dez Lof!
- Közel van viszont a Szélkapu völgye, Felség – vágta rá a lovag lelkesen –, ott pedig akár véglegesen is a runnok útját állhatjuk, hisz – ahogy Yikl AnOrhd úr is mondta –  addigra fáradtak lesznek és gyengék!
- Megfeledkezel a dhorn sheyakokról, Lach Geor – emlékeztette őt ekkor a mágus – A Szélkapu szűk katlan, ahol bár a terep nekünk kedvezne, ha a hagyományos módon kellene harcolni, ők viszont halomra gyilkolnának benneteket, mielőtt a runnok első rohama elérné soraitokat!
- Jól képzett íjászok vannak a seregemben, Felség…
- …, akiknek gondolatait a sheyakok könnyűszerrel kifürkészik – fejezte be a mondatot Lach Geor helyett Yikl AnOrhd – Kétlem, hogy közülük akárcsak egyetlenegy is a nyílvesszők áldozatává válna!
- Akkor ott vannak a palthari Fehér Mágusok – vitatkozott a nagymester – Ők már csak elbírnak néhány átkozott dhorn sheyakkal!
- Felhívnám figyelmedet ama tényre – csóválta fejét a mágus –, hogy a sheyakok népe maga is varázsos, így az ellenük vívott küzdelem gyökeresen más harcmodort kíván!
- Te pedig nyilván tudod milyet, igaz?!
- Higgadtabban, jó urak! – csattant fel erre a király mérgesen – Fent északon kell hadat viselnünk, nem itt!
- Bocsánat, Felség! – hajolt meg nyomban Geor, Yikl AnOrhd azonban nem követte példáját.
- A sheyakokkal szemben – mondta inkább –, kik oly ritkán mutatkoznak, hogy legtöbbünk csak az öregek meséiből ismerheti őket, egyedüli hatásos fegyver az ösztönösség, épp ezért, bánjanak bármilyen mesterien is fegyverükkel az íjászaid, vagy bírjanak félelmetes hatalommal Palthar mágusai, mit sem érnek mindezek, mikor ellenfeleik előtt nyitott könyv elméjük; erre gondolj, Lach Geor, mikor sereged élén a Szélkapu felé lovagolsz!
- Jelentős haderőt gyűjthetnék, Felség – szólalt meg ekkor a nagymester, válaszra se méltatva a mágus baljóslatú szavait – mindazon városokból, melyeken észak felé vonuló seregem keresztül-halad; Lach Olwargran hadainak méretét nyilvánvalóan jelentősen korlátozta, hogy hajón érkezett…
- Jelenleg még talán kevesen vannak, jó uram – szakította félbe gondolatmenetét a mágus –, de most, hogy Rysaz már biztosan a kezükön van, a runnok fontos és számunkra nagyon is veszedelmes hídfőt nyertek, így idő kérdése csupán, hogy az előőrsöt újabb, létszámukat és felszereltségüket tekintve is egyaránt nagyobb seregek kövessék.
- Ebben igazad van – pillantott Yikl AnOrhdra Geor –, s éppen ez az ok, ami miatt én a mielőbbi ellentámadást sürgetem. Ha ugyanis a runn sereg még gyenge, kiverhetjük őket Lhornföldről, mielőtt az erősítés partot érhetne Rysaz kikötőjében!
- Igen nagy kockázatot vállalok, bármelyikőtökre hallgatok is – szólalt meg ekkor Sethin, félbeszakítva a szópárbajt –, döntésem épp ezért mindkét véleménynek egyaránt kedvez: te, Lach Geor, indulj útnak a seregeddel északra; királyi pecsétemmel ellátott oklevelet kapsz majd, mely feljogosít a toborzásra, valahány városon csak áthaladsz!
- Köszönöm, Felség! – hajolt meg mélyen a nagymester.
- Elrendelem viszont, hogy mindazokat, akik nem csatlakoznak hozzád, összes ingó vagyonukkal együtt Alzradba küldd, utóvéded pedig gondoskodjék a városok felégetéséről!
- Engedelmeddel, Felség – Geor kérdőn nézett urára –, mi szükség e pusztításra, ha győzelmet is szerezhetünk a runnok felett?
- Mert a csatának, melyet megvívni készülsz, számunkra kedvezőtlen kimenetele is lehetséges, ez esetben pedig a Yikl AnOrhd úr által javasoltak szerint járunk el – válaszolt komoran a király – Mert bár reményeim szerint az említett városok feldúlása feleslegesnek bizonyul majd, ha valóban a hírhedt Lach Olwargrannal nézünk szembe, isteneink kegyéért kell fohászkodnunk a győzelemhez!
- A hatalmas Ry támogatása csupán kiteljesíti majd a runn rablók feletti diadalunk, Felséges Úr: bízvást állíthatom, félelmeid alaptalanok, amit a jövőbeli események is igazolnak majd!
- Kívánom, hogy neked legyen igazad, Lach Geor! – sóhajtott fel a király – Indulj hamar és láss munkához a parancsaim szerint!
- Ahogy kívánod, Nagyuram! – a nagymester ismét meghajolt, majd távozott a trónteremből.
- Nos? – nézett Yikl AnOrhdra Sethin, miután a súlyos ajtószárnyak becsukódtak.
- Nos mi?
- Nem is érdekel, miért döntöttem így?
- Nyilván azért, mert egyetlen lányod jelenleg Dez Lofban időz – mondta erre a mágus – és mert úgy hiszed, Lach Geor serege felmentheti a várat, mielőtt neki bármi baja esne!
- Túlságosan is jól ismersz, semhogy titkaim lehetnének fürkésző elméd előtt. Mondd meg, de őszintén: helyes döntés volt Lach Geor tervét támogatnom?
- Te viseled a koronát…
- A fenébe is, Yikl! – csattant fel Sethin ingerülten – Egyetlen átkozott pillanatra feledd el, hogy király vagyok, te pedig az alattvalóm és válaszolj ekképp a kérdésemre!
- Lache Ynha kíséretét a thirnadák rendjének legkiválóbb fegyverforgatói alkotják, akiknek gondjuk lesz majd rá, hogy neki egyetlen haja szála se görbüljön.
- Ezzel vigasztalódom magam is – bólintott keserűen a király –, de valami itt belül egyre azt suttogja, hogy hazudok magamnak!
- Ez esetben – felelte Yikl AnOrhd – kétség sem férhet döntésed helyességéhez, még ha szerető atyaként, nem pedig Lhornorath királyaként hoztad is azt.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Hogy hamarost eljön az idő, amikor választanod kell lányod és Lhornorath között.
- Átkozottul nehéz lesz ama választás – nézett fel ekkor a király –, lévén Ynha az egyetlen örökösöm, a két dolog mindig is összetartozott számomra!
- Gyermeked lehet még, ám nincs két országod, hogy könnyelműen bánhass az egyikkel! – Sethin nem tudta eldönteni, komolyan beszél-e a vén mágus, avagy csupán gúnyolódik vele –, s kétszeresen is igaz lesz ez az előttünk álló időszakban, melyhez legszörnyűbb rémálmaink sem érhetnek fel!
- Sokadjára teszel a jövőre nézvést baljóslatú utalásokat, Yikl… mit titkolsz előlem?
- Vészesen közel a Sötét évszak, mikor is a Gonosz ereje teljében lesz – válaszolt komoran Yikl AnOrhd, amit hosszú hallgatás előzött meg –, s a Sötétség démonainak kedvez egy, a világok születésével egyidős törvény is, mit a mágia ismerői csak Körforgásként emlegetnek. Egy istenek felett álló szabályzóelv ez, mely a két ősi princípium, Jó és Gonosz örök egyensúlyát hivatott fenntartani, oly módon, hogy hol az egyik, hol pedig a másik javára billen ki a végtelen Nath, az idő és tér nélküli Mindenség mérlegének nyelve.
- És ez a Körforgás most miellenünk dolgozik…
- A Fény ellen, mely e létsíkon legfőbb istenünkben, Ryben ölt testet – helyesbített a mágus – De mindaz, ami ezen a világon történik, fakó árnyképe csupán ama rettenetes viszálynak, mely a Felsőbb Létsíkokon dúl.
- Lassan – a király a halántékát dörzsölgette ujjaival – kezdek hozzászokni, hogy tőled sohasem várhatok egyenes választ.
- A runn sereg vezérkarát is alkotó éjlovagok tulajdonképp egy papi rend, még ha fegyveres is – mondta erre Yikl AnOrhd –, melyet a Legfőbb Gonosz, Yiandar szolgálatára alapított egykoron Awyala, Runnorath sötét lelkű királynője. Démoni erejük és hírhedt könyörtelenségük mögött állhatatos és vakbuzgó hit munkál, mely rég kiveszett már Ry követőiből…
- Hitszegéssel vádolsz tán minket, mágus? – ugrott fel kivörösödve Sethin, ám Yikl AnOrhd sietve leintette.
- Csupán a kérdésedre válaszoltam, amint kívántad.
- Szerinted tehát felesleges volt Lach Geort északra küldenem?
- Csak még tovább növelik majd a veszteségeinket anélkül, hogy ezzel a javunkat szolgálnák: vonuljanak fel az Arany Szem lovagjai akár tízszer akkora sereggel a csatára, a Sárkánylovag egyszerűen elsöpri majd őket… Az istenekre!
Ropogtak az ódon nagytorony kövei, ahogy a föld vadul hánykolódni kezdett alatta, de még a pokolbéli mormogás se nyomhatta el ama rettenetes sikolyokat, melyek odakintről, Alzrad utcáiról hallatszottak be.
- Mi a fene folyik itt? – Sethin két kézzel kapaszkodott fehér márványtrónusába, nehogy egyensúlyát veszítse – Mi ez, Yikl?
A mágus azonban nem felelt: kőszoborrá dermedve állt a trónterem közepén, mit sem törődve a lábai alatt rázkódó kövekkel, vagy a zavartan forgolódó királlyal; oly földöntúli rettegés ült ki aszott arcára, melyhez foghatót Lhornorath királya még soha ezelőtt nem látott.
- Yikl?!
A jéghideg barlangokénál is mélyebb és nyomasztóbb volt a sötétség, mely most körülvette; hallotta ugyan a körülötte tomboló poklot, s a király kétségbeesett ordítását, de oly távolinak tűntek, akárha egy kút mélyén állt volna.
- Eljött az idő, mágus – síron túli suttogás hallatszott egyszerre mindenfelől, fagyos pengeként döfködve elméjét –, hogy számot adj tetteidről!
Kettős csillag lobbant ezüst lángra ekkor a vak éjszakában, alig pár lépésnyire tőle, s fényükben csontsovány, magas nőalak sejlett fel: a rémülettől halálra vált Yikl AnOrhd e dermesztő csillagtekintettel nézett farkasszemet.
- Készülj – sziszegte a jelenés –, ideje meghalnod!
Ezzel előrelendült, mire a vén varázsló felsikoltott, sikolya azonban nem ajkai közül, hanem elméjéből tört elő, s mintha egyszerre több ezer haldokló torkából hallatszott volna, míg csak iszonytató bugyborékolásba nem fulladt, a föld pedig vadul nyöszörgött, hánykolódott lábai alatt, mintha maga is levegő után kapkodva, tehetetlenül vergődne az alatta háborgó mélység gyilkos, mindent magába nyelő örvényében…
Hatalmas robaj hallatszott ekkor, majd az ablakokat megvakító súlyos fatáblák egyike szakadt ki recsegve; jeges víz zúdult be mindent elsöprő áradatként a nyíláson, s rázta fel bénító kábulatából a mágust.
- Hatalmas Ry!
Pokoli vihar tombolt Alzrad felett: a villámok marcangolta ég csillagokat kioltó, beteg színű felhői szinte a tornyok és a háztetők köré csavarodtak, a szél pedig oly magasra korbácsolta fel a Syth vízét, hogy az ólomszürke hullámok átcsaptak a városfal mellvédje felett, elöntve a város utcáit és jó néhány házat. Azok a szerencsétlenek, akik nem tudtak idejében biztonságba húzódni, tehetetlen kétségbeeséssel sikoltozva csapódtak egyik fal után a másikhoz, míg csak sebesen hömpölygő áradat végleg el nem némította őket.
- Mi folyik itt, Yikl? – Sethin két kézzel kapaszkodott a vénember karjába, s úgy ordított a fülébe – Válaszolj már, az istenekre kérlek!
- Csak amiről az imént beszéltem – szólalt meg végre Yikl AnOrhd, ám síri hangját hallva a király azt kívánta, bár csendben maradt volna – Felébredt évszázados álmából a Gonosz, s most minden erejével Maorath ellen tör!
- Hogyhogy… felébredt?
- Százezrek lelke kínlódik üvöltve a rettenetes Yianerath poklában, hiába remélve megváltást… – beszélt tovább révülten a mágus, tudomást sem véve a körülötte tomboló ítéletidővel.
- De hát mi történt? – fakadt ki türelmetlenül Sethin – Elesett Dez Lof?
- Dez Lof? – idegtépő nevetés tört elő erre Yikl AnOrhd fonnyadt ajkai közül – Ki beszélt itt Dez Lofról?! Windar, a Háborgó Víz épp az imént nyelte el mindenestől Fhad Sheyakorathtot!
Yikl AnOrhd ezzel egyszerűen eltűnt, a szívébe markoló jeges borzalomtól reszkető Sethin pedig egyensúlyát vesztve zuhant szanaszét repedezett kőpadlóra:
- Hatalmas Ry, kegyelmezz nékünk!

Másnap dél körül indult útnak Az Arany Szem lovagjainak közel hatezer főnyi serege a félig romba dőlt Alzrad főteréről: elgyötört arcok tengere hullámzott az út két oldalán egész a Thirnai Kapu barbakánjáig, panaszos dudaszó, és könnyes tekintetek követték őket, míg csak az utolsók is el nem tűntek az északi látóhatár szélén; sem a király, sem Yikl AnOrhd nem volt jelen a búcsúztatásuknál.

Az éjszaka szokatlanul sötét volt. Az égbolt fekete bársonyáról mintha valaki elrabolta volna az apró, gyémántszilánkként szikrázó csilla...

A Kiválasztottak - 1. fejezet

Az éjszaka szokatlanul sötét volt.
Az égbolt fekete bársonyáról mintha valaki elrabolta volna az apró, gyémántszilánkként szikrázó csillagokat, s a vörös hold, a Suunath fénye sem változtatta hűlő parázzsá a Yoo fennsík különös formájú szikláit; nem látszott a Ki-Solwan távoli vonulatainak sötét sziluettje sem, akárha az éjszaka az egész világot magába szippantotta volna.
Minden fényt azonban e rendellenesen sűrű sötétség sem nyelhetett el: a fennsíkon, mint megannyi földre hullott csillag, parányi tábortüzek lobogtak. Dez Yoo, egy kicsinyke északi végvár falain belül gyújtották őket, hogy fényt és meleget adjanak a katonáknak; mindegyik körül ültek néhányan és beszélgettek, vagy csak némán bámulták a lángokat. Többségük a várat és környékét uraló GhanYoo klán, illetve valamelyik szomszédos nemzetség harcosa volt, valamint a Királyi Gárda helyőrségének fogcsikorgatva megtűrt dél-kiteorathi zsoldosai, ugyanakkor szép számmal akadtak önkéntesek, nemcsak Kiteorathból, de több déli királyságból is. Jöttek barbárok Elmorath sivatagos pusztáiról, akik a csípős tél eleji hideggel mit sem törődve, jóformán ruhátlanul jártak, s rikító színű festékkel rajzoltak ijesztő harci jeleket bronz bőrükre. Néha felbukkant egy-egy alacsonyabb rangú, vagy épp a rendjével összetűzésbe keveredett lovag is a wymorathi Ezüst Kard Rendjéből: a többiektől kissé elkülönülve vertek tábort, s lerítt róluk, hogy még Yianerath poklában is szívesebben tartózkodnának, mint egy rozzant északföldi vár düledező falai között…
Messze a legtöbben azonban talán azok a kalandozók voltak, akik a közelgő veszély ide menekült kereskedőkaravánok fegyveres kíséreteként érkeztek. Ők most abban a paliszádfallal körülvett bővítményben vertek tábort, amit a mandula-alaprajzú vár északnyugati oldalán emeltek; hányaveti, mindenfajta építészeti szaktudást nélkülöző munka volt ez is, akárcsak Dez Yoo egésze – talán az istenek sem tudták volna megmondani, hogy az aprócska vár mindeddig miért nem került még a runnok kezébe.
Az elmúlt másfél hét alatt közel háromszor annyian gyűltek Dez Yoo alá, mint ahányan az itt lakók és a helyőrség békeidőben voltak, ám ezt a mostani időszakot a legkevésbé sem lehetett volna békésnek nevezni. Őrök sétáltak fel-alá a gyilokjárókon és a paliszád mentén, morogva káromkodtak, mikor egyikük-másikuk időnként megbotlott a sűrűn egymás mellé felállított sátrak valamelyikében, de sosem néztek a falak túloldalán gomolygó, ködszerű sötétségbe: mindannyian jól tudták mi okozza. Tudták, hogy álarca mögött ellenség rejtőzik és hogy ez a mai a halál éjszakája.

Fülsértően éles csikordulás adta hírül, hogy a bővítménybe nyíló kapu kitárult, utat engedve egy csapatnyi fegyveresnek. Egytől egyig a Királyi Gárda kék-fehér egyenruháját viselték, a kite városőrségek jellegzetes, tollforgós bronzsisakjával, míg derekukon ágyékkötőhöz hasonló, széles címeröv lobogott a GhanYoo klán színeiben pompázva.
- Máris itt lenne a váltás ideje? – a férfi az egyik tűz mellől figyelte a sátrak útvesztőjében csörtető csapatot, aztán szemeit dörzsölgetve visszafordult társaihoz.
Hullámos fekete haj omlott izmos vállaira, melynek tincseit vörösréz veretekkel díszített bőrpánt szorította le; borostás arca narancs tónusú volt, határozott ívű szemöldöke alatt éjszín tekintet csillogott – shen volt, az egyetlen Dez Yoo védői között. Fekete köpenye alatt, mely ezernyi mérföld porától vöröslött, egyszerű fekete szattyánbőr tunikát és ugyanolyan színű bőrnadrágot viselt. Fekete bőrcsizmáját vasalatok, és gondosan álcázott, rugós pengék tették veszedelmes fegyverré, puha vívókesztyűi alatt bokszerek lapultak, egyszerű, minden felesleges díszítéstől mentes fattyúkardja pedig, amit máskor vállon átvetett hevederre kötve hordott, most mellette pihent a földön: fejvadász volt egykor, s bár rég nem űzte már mesterségét, az állandó éberség kényszere mindörökre beleégett lelkébe.
- Ne is törődj velük, Shennon! – dörmögte erre egy hatalmas termetű kite, aki Wath GhanKitként mutatkozott be, és nagyot kortyolt a kezében tartott borostömlőből – Csinálják csak, ha ettől jobban érzik magukat!
- Csak a csizmájuk talpát koptatják – tette hozzá egy magát Széllel Futóként bemutató déli elm is – Azok a tetves runnok teljesen láthatatlanok a fekete köd mögött! Mesélj tovább!
- Tehát, mikor megtudta – folytatta ekkor történetét a shen –, hogy fejvadász vagyok, az a kis tetű úgy megrémült, mintha legalábbis egy éjlovag mászott volna a nyakára!
A többiek erre mind felnevettek, csak Széllel Futó nézett értetlenül.
- Még sohasem láttam éjlovagot – magyarázta – Hogy néznek ki?
- Vörös szemű szörnyetegek fekete páncélban, fekete pajzzsal, fekete lovakon – válaszolt köpenyének mélyen behúzott csuklyája alól közönyös hangon Shennon helyett a társaság negyedik tagja, egy Orsha Suun nevű wym nő, aki – állítása szerint – ugyan az Ezüst Kard lovagjaival együtt érkezett, ám lerítt róla, hogy csupán kényszerből viselte el a társaságukat.
- Ha még így sem tudod őket elképzelni, várj türelemmel: még hajnal előtt bőven lesz alkalmad alaposan szemügyre venni néhányat, hacsak nem adja valamelyik vasas a kezedbe a beleidet, mielőtt kettőt pisloghatnál!
Ezzel elfordult a vörösödő elmtől és Shennonra pillantott.
- Folytatnád, cimbora?
Gyermekien jámbor, már-már együgyű mosoly játszott vékony ajkain, minek láttán a shen elvigyorodott. Suun vérbeli kötekedőnek tűnt, aki a világért se hagyott volna ki egyetlen kínálkozó alkalmat sem, karcsú alakja azonban egy pillanatra sem tévesztette meg a férfit: a jéghideg tekintet, a sosem lankadó figyelem, a kard, mely mindig a keze ügyében pihen… a bő, zöld-barna foltos utazóköpeny és a csuklya olyasvalakit takart, aki nemcsak nehezék gyanánt hord fegyvert.
- Szóval – mesélt tovább ekkor a férfi – reszketve kérdi, ki és mennyit fizetett a fejéért. Jin Mar saarja üdvözöl, mondom erre neki. Harminc aranyat ígért az életedért!
- És ő mit felelt? – kérdezte a közben némileg lenyugodott Széllel Futó.
- Hogy kétszer annyit ad, ha futni hagyom – a shen nagyot kortyolt a felé nyújtott borostömlőből – Erre én azt feleltem, hetven aranyért hajlandó vagyok elgondolkozni rajta.
- És fizetett? – szaladt fel a szemöldöke, miközben a tömlőért nyúlt.
- Mind a hetven aranyat, Wath GhanKit.
- És te elengedted?
- Természetesen nem – nevetett fel erre az egykori fejvadász –, viszont álltam a szavam és elgondolkoztam rajta… A saar viszont harminc aranyat ígért a fejéért, az pedig igen figyelemre méltó ajánlat az ő szájából!
- A többiek erre nagyot röhögtek, a borostömlő pedig ismét körbejárt.
- Mondd csak, Shennon – kérdezte Suun, mikor a tűz körül ülők elcsendesedtek – Mit vétett az a nyomorult, hogy Ry zsugori főpapja fejvadászt küldött a nyomába?
- Megrontott egy saaganövendéket, ha jól emlékszem – vont vállat a férfi.
- Álszent fapicsa mindegyik! De már ők sem a régiek… – legyintett lenézően a nő – Eddig legalább titokban tudták tartani, ha egy férfi ölelésére támadt kedvük!
- Ezt meg hogy érted? – néztek rá társai csodálkozva.
- Anyám néhány éve halt meg Haale’doban; egyszer majdnem rendfőnök is lett szegény!
- Saaga volt az anyád Elmorathban? – Széllel Futó fuldoklott a röhögéstől; nyilván úgy érezte, itt az ideje elégtételt venni az előbbi sértésért – Nem inkább szajhát akartál mondani?
- A csupaszseggű atyafiságodat nyilván meglepné, mekkora különbség van a kettő között…
A barbár arcáról nyomtalanul eltűnt a mosoly, a másik kettő ugyanakkor könnyezett a röhögéstől; Suun tekintete mindeközben egy pillanatra sem szakadt el Shennonétól.
- Azt tudod, mi történt a saagával?
- Anyaszült meztelenül kipellengérezték Jin Mar főterén, Ry temploma előtt.
- Kár, hogy nem voltam ott! – nézett az elm sokat mondó pillantással Wath Ghankitre – Szívesen megvigasztaltam volna a nyomorultat!
- Ha jól értettem Shennon úr szavait – fordult ekkor végre Széllel Futó felé a nő –, biztos jobban örült volna, ha egy férfit is viszel magaddal!
- Én Széllel futó vagyok, nyomorult sápadtképű – a barbár egész testében remegett a dühtől – Elmorath harcosa, fia a nagy Három Nyílnak, aki…
- … akit a nagyszerű Vézna Nyúl nemzett, Kecskehágó és Sánta Bhacrún fia, és így tovább… – folytatta éneklő hangon Suun – Ma este egyszer már felsoroltad az összes ostoba nevű ősödet, tovább már ne kínozz minket velük!
A két másik erre megint röhögni kezdett, ám rögvest arcukra fagyott a vigyor, mikor az elm fegyvert rántott és Suunra vetette magát:
- Megöllek, te ribanc!
A barbár vaskos csontkardja zúgó villámként csapott le a nő csuklyás fejére, ám a fegyver a következő pillanatban éles csattanással pattant le az utazóköpeny alól elővillanó alkarvédőről; Suun ekkor felpattant, azaz szinte felkúszott, olyan szorosan simult az elm mellkasához. Ahogy a sötét posztó lecsusszant vállairól és a lábához hullott, előtűntek páncéljának egyéb részletei is: ezüstösen csillogó, vörösréz veretes lemezvértet viselt csupán, mely a legendás lhornföldi thirnadákéhoz volt hasonlatos, ám annál lényegesen többet takart el testéből. Most, hogy a csuklya sem rejtette többé, a nő egész más benyomást keltett, ezt Shennon kénytelen volt beismerni. Szinte teljesen kopaszra borotválta a fejét, néhány tincset hagyva csak középen, egyetlen csípőig érő varkocsba fonva: vörös-fekete festésük remek összhangban volt éjszín szemhéjaival és égővörös ajkaival. A tűz fénye arasznyi tőrpengét csillantott meg a bal kezében, melynek hegye most Széllel Futó gégéjének szegeződött. A férfi moccanni sem mert, ám annál jobban szórakoztak társai.
- Összetévesztesz anyámmal! – sziszegte rezzenéstelen arccal a nő és – időközben kissé felszaporodott közönségének nem kis derültségére – hatalmas csókot nyomott szoborrá dermedt Szelek Fia szájára, majd Wath GhanKit felé nyújtotta jobbját, aki rövid habozás után belenyomta a borostömlőt.
- Rajta, cimbora – kínálta a helyzethez egyáltalán nem illő nyájassággal a barbárt – Kiszáradhatott a torkod!
Az elm a földre ejtette kardját, aztán goromba mozdulattal kitépte Suun kezéből a tömlőt; mindeközben egy pillanatra sem vette le szemét a másikról.
- Rajta, cimbora! – ismételte Suun szavait a kite – Igyál, ha ma éjjel még runnokat is akarsz látni!
Széllel Futó – akit ekkor innen-onnan már legalább húszan biztattak röhögve – lassan a szájához emelte a tömlőt, inni azonban már nem volt módja. Shennon, bárhogy próbálkozott is később, semmi többre nem emlékezett a következő néhány másodpercből, csak hogy Suun káromkodva a nyakához kap, a barbár pedig hörögve térdre esik, immáron két kézzel markolászva a tömlőt, amit örökre a torkához tűzött egy vörös tollas nyílvessző… Hatalmas robbanások sorozata rázta meg közvetlenül ezután Dez Yoo-t, a levegő portól és füsttől lett fojtogató.
- Leomlott a nagytorony!
Shennon kábult tudatáig ekkor végre elértek az ordítások és halálsikolyok, melyek mind abból az irányból hallatszottak, amerre a legsűrűbb volt a füst. Tucatnyi, vagy talán annál is több runn csatakürt fülsértő vonyítása harsant ekkor, s e pokoli jelre egyszeriben megelevenedett a paliszádon túli nyomasztóan sötét éjszaka.
- Shennon! – Orsha Suun kapaszkodott bele hirtelen a karjába – Be kell mennünk a várba!
- Mi… mi van? – tompán bámult vissza a nő sürgető tekintetébe; Suun nyakára szorított ujjai közül vér szivárgott, de bal kezében már ott volt a meztelen kard.
- Hogyhogy mi van? – csattant fel az türelmetlenül – Nyakunkon az ellenség, te marha! Mozdulj már meg, átokverte déli!
- Én… én… Félek! – talán ez a felismerés volt a varázsszó, mely egyszeriben szertefoszlatta dermedtségét: a rettegés oly elemi erővel tört rá, hogy Shennon kis híján még társát is ledöntötte a lábáról, úgy rohant a várkapu felé – Félek, Suun!
- Várj már meg, hé! – ordított utána nő, ám hangját elnyomta valami pokoli robaj, őt pedig irtózatos erejű lökés repítette messzire.

Shennon köhögve tápászkodott fel. A füst és a por oly sűrűn szállongott körülötte, hogy alig kapott levegőt, s szinte egyáltalán nem látott semmit. Körülötte mindent törmelék borított és széthasadt deszkák szilánkjai, a törmelék között pedig véres cafatokra szakadt testek. Szédelegve indult meg arrafelé, amerre a várkaput sejtette, ám ekkor különös, rémisztő dologra lett figyelmes: körülötte mindenfelé kegyetlen harc tombolt, ám csupán a becsapódó tűzgolyók robbanásait hallotta, egyetlen ordítást, vagy halálsikolyt sem. A félelemtől reszketve nézett körül, s majdnem felordított a döbbenettől: nem evilági szélben csattogó, vöröskeresztes fekete zászlóit magasba emelve a runn hadsereg, élén az otromba csataménjeik hátán megelevenedett, pokoli ércszobrokként tomboló éjlovagokkal, megállíthatatlanul nyomult be a paliszádon robbantott óriási résen, s mészárolta halomra Dez Yoo… dermedten álló védőit! Senki sem akadt a megbabonázott hadban, aki akárcsak felemelte volna fegyverét, hogy néhány jelentéktelen pillanattal meghosszabbítsa az életét, csak bámultak egytől egyig tágra nyílt szemekkel a tetőkről felcsapó lángok hajnalfényétől ragyogó égre. Shennon tétován követte tekintetüket, aztán csak állt és sikoltott eszelősen, míg tüdejéből el nem fogyott a levegő.
Nem született még a tűzhelyek mellett is didergő öregek fonnyadt ajkain olyan eszelős rémtörténet, mely felérhetett volna azzal a látvánnyal, ami a szemei elé tárult. A Gonosz legocsmányabb szörnyetegeinek csontig hatoló borzalma sem lehetett mérhető azokhoz a szárnyas, szarvas, tűzokádó démonokhoz, melyek most a vár felett köröztek, s néha-néha lecsapva szörnyű karmaikkal tépték, marcangolták, vagy leheletükkel perzselték hamuvá félelemtől bénult áldozataikat. A füst és az égett hús bűze fojtó volt és könnyeket fakasztott; mindenfelé lángoló, megcsonkított testek hevertek, arcukról azonban még a halál sem tüntethette el az iszonytat és rettegés mindörökre odavésett maszkját. Ahogy Shennon szűkölve kapkodta ide-oda a tekintetét, hol Wath GhanKitet látta maga előtt és Orsha Suunt, amint az éjszakából született szárnyas pokolfajzatok dobhártyaszaggató rikácsolással a beleiket szaggatják, hol pedig saját feleségét a gyermekeivel, amint üvöltve vonaglanak pokoli sárkánytűzben…
- Ti… nem lehettek… itt!
Nem is füst, köd gomolygott immár mindenfelé tejfehéren és nyomasztón: úgy tört elő a haldoklók ernyedt ajkai közül akár a gőz, de fagyos volt, mint a sírgödör; időnként össze-összesűrűsödve karcsú káprázat-alakként suhant holttesttől holttestig, mint valami ocsmány, léleklopó kísértet, s mind sűrűbb és sűrűbb lett… Dhar Shennon a fülére szorította kezeit, oly erősen, hogy szinte összeroppantotta saját koponyáját, s a földre roskadt.
- Neeee!
Sötét árny magasodott fölé, mire ösztönösen félreugrott, majd az első kezébe kerülő dologgal visszacsapott. Támadója felordított, ahogy a méretes, vasszegektől súlyos padlódarab, ami talán a szétrobbant várkapu egy darabja lehetett, recsegve roppant ketté a sisakján, aztán a következő pillanatban sikítva rogyott össze az ágyékát ért elemi erejű rúgástól. Shennon habozás nélkül a tarkójára sarkalt, mire a másik hangtalanul elterült. A fejvadász még azelőtt magához ragadta ellenfele fegyverét, hogy kifordult volna az ernyedt ujjak közül; a tagjait bénító jeges félelem ekkor mintha nyomtalanul szertefoszlott volna.
Támadóját csak ekkor nézte meg alaposabban: legnagyobb meglepetésére nő volt, méghozzá elm, noha a runnok vörös-fekete címerövét hordta. A meztelen testét borító fehér-vörös háromszög-minták alapján a Mew tűzhányótól északkeletre, a runn-elm határvidéken élő Pusztai Farkasok törzséből származhatott. Szeméremszőrzetét, valamint hajának gubancos fekete tincseit a fülei körül jókora területen leborotválta, melleit, köldökét és ágyékát pedig vékony aranykarikákkal díszítette. Páncélt nem viselt, csupán egy runn mintára készült ócska, szarvdíszes bronzsisakot, illetve karkötők egész tömegét mindkét csuklóján.
Bár nem látszott különösképp erősnek, a nő egyetlen fegyvere egy közel öt láb hosszú pallos volt fűzlevél-forma pengével. A legkiválóbb runn fegyverekhez hasonlóan ezt is kékesfekete kristályacélból kovácsolták, ám mintha jóval igényesebb munka lett volna azoknál; szinte ijesztően könnyű volt, s furcsamód egyetlen csepp vér sem szennyezte. Shennon ezen akaratlanul is elmosolyodott, aztán körülpillantott: az iménti lidércnyomás mindenestől eltűnt, ám a valóság sem volt sokkal szívderítőbb. Ahogy mind beljebb és beljebb nyomultak a tűzgolyóktól tépázott várba, a runnok gyakorlatilag sehol sem ütköztek ellenállásba – rég nem csata volt ez már, csak mészárlás: véres és kegyetlen, Yiandar sötét lelkű mocskaihoz illő. A fejvadász sietve húzódott be az egykori barbakántorony romjai közé, onnan kémlelte mozgásukat.
Elborzadva nézte, amint két runn gyalogos az egyik házból kirángatott egy kétségbeesetten jajveszékelő kite lányt, majd miután valamennyi ruháját leszaggatták róla, egyszerűen levágták mindkét kezét ezüst karkötőiért, s ocsmány röhögéssel nézték végig, mint vérzik el lassanként. Az éjlovagok a várudvaron, a nagytorony omladéka előtt gyűltek össze: nem lehettek többen két tucatnál, s szemmel láthatóan nem keltették fel különösebben az érdeklődésüket Dez Yoo csekély értékű kincsei, melyekért katonáik oly nagy élvezettel kegyetlenkedtek. Öltözetük hasonló volt a gyalogosokéhoz, ám sokkal díszesebb annál, s aranyszín szarvakkal ékes sisakjukon skarlát tollforgók lobogtak harci zászlókként.
A férfi ekkor különös alakokat pillantott meg, akik láttán végigfutott hátán a hideg. Iménti hagymázas rémlátomásának szárnyas-szarvas démonai voltak, szám szerint tizenketten, s az egyik távolabbi bástya romjain gubbasztottak fáradtan és vérmocskosan. Meztelenek voltak, s amennyire Shennon ebből a távolságból meg tudta állapítani, egytől egyig nőstények: ha nem lettek volna hatalmas bőrszárnyaik és otromba kosszarvaik, éjfekete bőrükkel és hószín hajukkal olyanok lettek volna, mint a runn, vagy a kite nők, míg hegyes füleik a lhornokéihoz voltak hasonlatosak, ám jóval nagyobbak azoknál. Szemmel láthatóan nemigen foglalkoztatta őket sem a runn katonák undorító szórakozása, sem a haditetteikkel büszkélkedő éjlovagok, kivéve talán azt az egyet – nyilván a sereg parancsnokát –, aki a lerontott torony tövéből magyarázott nekik valamit. Shennonnak hamar feltűnt, hogy bár elég messze rejtőzött tőlük, az éjlovag kiabálását mindenképp hallania kellett volna, ám egyetlen szó sem jutott el füléig.

Következő gondolata a menekülés volt, bár ötlete sem volt, hogyan csinálja. Nyilvánvalónak tűnt, hogy zsákmány reményében a runnok az aprócska vár minden egyes zugát át fogják kutatni, így csak idő kérdése, mikor találnak rá. Gyalog nem jutna messzire: még ha elérné is azt a meredek, sziklás hegyoldalt, ahová a lovasok nem tudnák követni, a runn íjászok könnyűszerrel végeznének vele, nem is beszélve a szárnyas démonokról…
A megoldás hamarabb kínálkozott, mint remélhette volna. Egy runn vasas közeledett a barbakán felé, vakmerő módon hüvelyben pihenő karddal. Shennon csendesen a bejárat melletti félhomályba húzódott, s feszülten várta a megfelelő pillanatot. Mikor aztán a runn belépett, egyetlen jól irányzott döféssel hátba szúrta. Tiszta és pontos, fölülről indított szúrás volt ez, a kard hegye pontosan a bordák közé talált. A runn kétségbeesetten próbált kiáltani, tüdeje azonban megtagadta az engedelmességet; némán vonaglott egy darabig, aztán összerogyott. A shen ekkor kihúzta kardját, s meglepődve tapasztalta, hogy a holttestből egyetlen csepp vér sem folyik ki, s éppúgy tiszta maradt fegyverének pengéje is. Próbaképp néhányszor beledöfött még áldozatába, de mivel ez sem hozott megnyugtató eredményt, sietve nekilátott, hogy levetkőztesse. A runn láncingnek és páncélnak még örült is, de meg kellett válnia utazóköpenyétől, s a zárt sisak is elég kényelmetlen volt. Rövidebb volt a kardhüvely is, mint kellett volna, bár ezt a kérdést egy erőteljes mozdulattal megoldotta.
Rövid töprengés után végül belehajtogatta köpenyébe minden levetett holmiját, aztán némi keresgélés után felkapott egy igen méretes kite csatabárdot, majd még egyszer végigmérte áldozatát. Ijesztően nagydarab és tagbaszakadt volt, annyi bizonyos: ha nyílt párharcra került volna sor kettejük között, Shennon egyetlen rezet se tett volna fel a saját életére. A vasasnak mélyen ülő, apró malacszemei voltak, s az ébenfekete arcot előreugró állkapocs és otromba agyarak torzították szörnyű grimasszá: Yiandar testet és lelket nyomorító átkának jelei, mellyel a Gonoszság istene egykor magához láncolta Északföld gyermekeit… s ugyanakkor ékes bizonyíték arra, hogy a runn nehézgyalogságot nem szellemi képességek alapján válogatják.
A toronyból kilépve egyenest a bővítményt övező palánk felé indult, melynek túloldalán a runn tábort sejtette. Még félúton sem járt azonban, mikor váratlanul egy szárnyas démon huppant le elé. Minden más érzést kioltó, páni félelem lett ekkor úrrá a férfin, s – inkább ösztönösen, semmint tudatosan cselekedve – teljes erőből hozzávágta a csatabárdot. A szörnyeteget készületlenül érhette a támadás, mert bár az utolsó pillanatban a levegőbe szökkent, végzetét már nem kerülhette el: a borotvaéles acélfej szabályosan kettéhasította védtelen mellkasát. Nyögve zuhant a földre, teste görcsösen összerándult párszor, aztán végleg elernyedt. Shennon lepillantott rá: ijesztő szemei voltak, mert bár lassan tovatűnt belőlük az élet fénye, parázs izzásukból oly gonoszság sütött, hogy a férfi borzongva fordult el.
 Sietve, szinte futva indult tovább. Nem kellett csalatkoznia: a paliszádon túlról nyerítést hallott, s ez egyszeriben szertefoszlatott minden nyomasztó gondolatot. A lovak elszórtan bóklásztak, ahol gazdájuk kifordult a nyeregből, s reménykedve szaglászták a fennsík gyér, zúzmarás füvét. Messzebb, a runn sátrak környékén a fejvadász íjászokat látott és néhány tűzvarázslót – messzebb, de nem elég messze, gondolta komoran.
A ló bizalmatlanul felhorkantott, mikor a közelébe ért, mire mormogott neki pár runn szót. Ekkor azonban velőtrázóan éles rikoltás hallatszott a vár felől, s a runn tábor is egyszeriben megbolydult.
- Sayikha! – ordították valahol a háta mögött. Shennon ekkor sietve felkapaszkodott a ló nyergébe, az pedig fájdalmas nyerítéssel ágaskodott fel, ahogy a vasalt csizmasarkak keményen az oldalába csaptak.
- Jatte, jatte! – kiáltotta türelmetlenül, mire hátasa meglódult. Az első nyílvesszők körülötte csapódtak a földbe.
- Jatte! Jatte, az istenedet! – mordult fel a férfi és sebesebb vágtára ösztönözte a lovat – Jatte!
Szúró fájdalom hasított ekkor a hátába, s szinte azonnal elzsibbadt a jobb oldala. Ordítani akart a kíntól, ám a bénító ernyedés elborította testét, mielőtt megtehette volna; ájultan bukott a ló nyakára, az pedig sebesen vágtatva repítette új gazdáját nyugatnak, a gyorsan távozó éjszaka nyomába, egyre távolabb a runnoktól.



- Változik a világ… Egyre gyűlik a Sötétség, a Fény pedig gyenge, semhogy elűzhetné a világra boruló árnyékot…
- Hívattál, Úrnőm?
- Igen, Eriakha – Nadreia szórakozottan pillantott fel a másikra. Egy rég kiszáradt díszkút káváján üldögélt most, szórakozottan turkálva ujjával a medencét csaknem színültig töltő avarban – Hívattalak. Dolgod lesz ugyanis.
- Dolgom? – Eriakha kíváncsian vonta fel szemöldökét: nem úgy ismerte Alattomos Nadreiát, mint aki egyszerű és csip-csup ügyekkel foglalkozna… vagy foglalkoztatná bármelyik démonát.
A két nő első ránézésre látszólag szöges ellentéte volt egymásnak. Ugyan mindketten meztelenek és halandó mércével mérve felfoghatatlanul gyönyörűek voltak, míg azonban Nadreia isteni alakja, mely maga volt a tökéletesség, enyhén fénylő élénkvörösben pompázott, Eriakha olyan volt mellette, akár az életre kelt árnyék: hibátlan testén a legkisebb részlet sem akadt, mely ne lett volna ónix fekete.
- Maorathba mész – a másik, ami sosem volt jellemző Nadreiára, a kertelés – Jó néhányan lesznek majd a halandók között, akik fegyvert ragadnak Sötét Urunk ellen, dacolva mérhetetlen hatalmával… a te feladatod lesz káoszt és zűrzavart kelteni a soraikban. Ki tudja, talán még szórakoztatónak is találod majd… találékonyak a Fény hívei!
- Van talán oly erő most a Halandók Síkján – Eriakha arcán a leghalványabb jel sem utalt arra, mit gondol a feladatáról –, melytől Yiandar Nagyúrnak oka van tartani?
- Cafatokra kellene szaggassalak, Feketeszemű! – Nadreia parázsfényű szemei dühösen villantak, ahogy Eriakhára nézett, ám szája szegletében mosoly játszott – Ámde jó nyomon jársz: azzal, hogy Maorathba küldünk, biztosítani kívánjuk a hadjárat sikerét, s mivel ez Yiandar Úr személyes parancsa, a siker érdekében felhasználhatsz mindent és mindenkit, amit és akit csak szükséges. Számadással pedig nem tartozol senkinek, csakis Urunknak és nekem. Van kérdésed?
- Pontosan mit vár tőlem a Sötétség?
- Semmi többet, mint amire rendeltettél, Eriakha – Nadreia arcán ritkán látható barátságos, már-már anyai mosoly jelent meg – Elvegyülni az ellenség soraiban és zavart kelteni. Árulás, cselszövés, orgyilkosság… mit akarsz még hallani?
- Továbbra sem tudom, hogy kik az ellenségeim.
- Ó igen, majdnem el is felejtettem a lényeget! – Eriakha ugyan jól tudta, hogy előbb kapna Yiandar szerelmes csókot Szerető Szív Ayrától, mint hogy Nadreia, a cselszövés mestere megfeledkezzen valamiről, semmi okát nem látta, hogy elrontsa az istennő játékát.
- Yiandar Úr attól tart – bár e félelme nem lehet komoly… –, hogy hadaink sorozatos győzelmeit látva az Egyensúly istenei a Fény pártjára állnak… nem, nem így mondta. Szövetségről beszélt Jó és Egyensúly között.
- Érdekes lehetőség… – Eriakha gúnyosan elmosolyodott, amit rögtön meg is bánt, mert Nadreia karmos keze kapta el hirtelen acélos szorítással a torkát.
- Ne vessd el a sulykot, Feketeszemű! – vicsorogta kegyetlen grimasszá torzult arccal – Nem te vagy az egyetlen, aki…
- Ha volna más – Eriakhát még a halál lehetősége sem riasztotta vissza a szemtelenkedéstől –, nem vesztegetnéd rám az időt és a szót, Úrnőm. Kitörnéd a nyakam, és hívatnád őt…
- Van más, nem is egy – Nadreia mosolyogva engedte el a másik torkát, majd visszaült korábbi helyére, a kútkávára -, de egyikük sem ilyen pofátlan. Ezért mész te.
- Értem… – bólintott Eriakha a torkát dörzsölgetve – És minden eszköz megengedett…
- Pontosan. Szabad kezet kapsz. A cél érdekében bármit megtehetsz, amit jónak látsz.
- Mikor induljak és hová?
- Úgy vélem, Lhornorathban lehet a leginkább szükség rád… ami pedig a mikort illeti: már most sem kellene itt lenned… De azért ne kapkodd el a felkészülést!
Eriakha pontosan tudta, miként értse az istennő szavait: magát Yiandart bőszíti fel minden percnyi késlekedéssel; nem szándékozott hát időt pocsékolni holmi felkészülésre.
- Közvetlen kaput használjak, vagy menjek Runngoron át?
- Gyakorlatias, ezt szeretem… a közvetlen kapu felesleges kockázat, mivel ellenségeink bizonyosan felfigyelnének rá. Használd Dhornan Lint, de ne lásson egy runn se a valódi alakodban: minél kevesebben tudnak a küldetésedről, annál jobb.
- Megértettem, Úrnőm.
- És még valami – emelte fel figyelmeztetőn a kezét Nadreia, mire Eriakha nyomban elhallgatott – A titoktartás érdekében Rhadna lesz az összekötőd.
- Úrnőm…? – a démon szemlátomást nem örült, hogy együtt kell majd dolgoznia a lidércnyomásos álmok koponya-arcú istennőjével, ám még ez sem bizonyult elegendő oknak, hogy fennhangon ellenkezzen; tépelődése máskor talán még szórakoztatta is volna Nadreiát, ám ezúttal sürgette az idő.
- Nincs az álmoknál biztonságosabb és titkosabb módja az üzenetváltásnak, főleg Maorath és a Felsőbb Létsíkok között.
- Értem…
- Akkor eredj tüstént, mire vársz még?!
Nadreia szórakozott mosollyal nézett a futva távozó Feketeszemű után, majd felsóhajtott
- Változik a világ… Az újabb háborúkat egyre jobb fegyverekkel és egyre aljasabb trükkökkel vívják, s egyre kevésbé számít már, miért is folyik a harc. De miért is számítana, amikor épp az örök szembenállás az, ami meghatároz bennünket, s értelmet ad a létezésünknek? A világ változik, csak a harc és az ellenség maradt a régi.

- Beszélnünk kell, Főtanácsos úr. - Sürgős az ügy, Lyytinen Mester? – mindig zavarba jöttem, ha Mesternek szólítanak, noha kiérdemeltem...

A Hírnök dolga

- Beszélnünk kell, Főtanácsos úr.
- Sürgős az ügy, Lyytinen Mester? – mindig zavarba jöttem, ha Mesternek szólítanak, noha kiérdemeltem a címet.
- Attól tartok, nem tűr halasztást, uram. Ni… Khm, a Hírnökről van szó.
- Hallgatom, Lyytinen Mester.


- Beszélnünk kell, Hírnök.
- Mi a diagnózis, doktor úr? – Nina, mint mindig, most is úgy nevetett, akár egy csintalan kislány, noha idősebb volt bármelyikünknél – Mennyi időm van még hátra?
- Ne viccelj ezzel, kérlek! Ez komoly dolog…
- Én mindig komolyan vettelek, Risto – még bujkált a hangjában a nevetés – Akkor is, amikor senki más nem tette.
- Tudom, Hírnök. És nem is felejtem el soha.
- Nem szólítanál a nevemen, ahogy máskor is?
- Nina… – nehezen jött a számra a szó, de sokkal nehezebben azok, amelyek követték – Nem tudok segíteni rajtad.
Alig tudtam visszanyelni a könnyeimet, hisz lényegében mellette nőttem fel: nem is igen tudnék felidézni olyan pillanatot az életemből, amikor Nina ne lett volna velem.
- Tudom, Risto. Már jó ideje tudom – szavai, akár egy gyengéd, szeretetteli ölelés – És igazad van, beszélnünk kell…
2017-ben hozták nyilvánosságra a felfedezést, amely mindent megváltoztatott: a NASA földszerű bolygókat fedezett fel alig 39 fényévnyi távolságra, az Aquarius csillagképben található Trappist-1 csillag körül..
39 fényév…
Nevetségesen apró távolság a bennünket körülvevő Végtelenhez képest, ám mivel a tudományunk sajnos sohasem volt képes lépést tartani szárnyaló képzeletünkkel és álmainkkal, a fantasztikus történetek megannyi csodás csillaghajója, amelyekre oly nagy szükségünk lett volna most, fikció volt csupán és az is maradt. Több mint négy évtized kellett hozzá, hogy a három hatalmas űrhajó, az emberiség történetének bizonnyal legnagyobb tudományos vállalkozásai, fajunk és kultúránk bárkái, gyomrukban egy új kolóniával és első telepeseivel, megépülhessen és elindulhasson a reménybeli új világ felé.
A hagyományaink eposzi tettként őrizték meg a három hajó építésének emlékét, ám a történelmi feljegyzések szerint, amelyekből a Hírnök tanított engem, világszerte heves tiltakozással fogadták a hihetetlenül drága és többek szerint teljesen értelmetlen vállalkozást, mert csak emberéletek és nyersanyagok pocsékolását látták benne. A túlnépesedéstől és az egyre mértéktelenebb szennyezéstől elgyötört Föld arcát mindeközben egyre jobban átrajzolta a globális klímaváltozás: néhol csak városokat, máshol teljes országrészeket nyeltek el a kérlelhetetlenül emelkedő óceánok és tengerek, az ivóvízellátás viszont komoly gondokat okozott a bolygó kétharmadán. Milliós tömegek hagyták hátra szinte mindenüket és keltek útra egy nem jobb, de talán élhetőbb élet reményében, ám csak heves ellenállás és gyűlölet várta őket mindenhol, mert azok, akiknek még lett volna mit adniuk, féltve őrizgették mindazt, ami igazából sosem volt az övék: a földet és a vizet. Ironikus, hogy éppen azok a nemzetek birtokolták az édesvízben gazdag területeket és velük a szomjazó ember-milliárdok feletti hatalmat, amelyek a globális klímaváltozás rendellenes felgyorsulásáért is felelősek voltak. A világ újabb vérlázító igazságtalansága feletti elkeseredés pedig hamar fegyveres összecsapásokhoz vezetett, amelyeket persze a kirakat-értékein önhitten pöffeszkedő Első Világ rendre vérbe fojtott.
- Valóban így volt, Nina? – kérdeztem Őt egyszer, még fiatal koromban – A Föld halálra szánt bennünket?
- A Föld életre szánt benneteket, Risto. De azzal mindenki tisztában volt már a kezdetektől, hogy még ha szerencsésen el is érjük a célunkat, mint ahogy az történt is, a projekten dolgozók közül senki sem lesz már életben a Földön, mire az első híradásunk eléri a bolygót. Ilyen értelemben tehát, akik akkor felszálltak a hajókra, tulajdonképpen meghaltak a Földön maradottak számára.
- Ez olyan szomorú.
- Miért volna az? – Nina kedvesen lemosolyodott – Ők ugyan meghaltak, de a tudósok és velük a földi emberek következő nemzedéke, sőt nemzedékeinek sora kapta örökségül a sikerünkbe vetett hitet. Az ő reményük a mi küldetésünk, és a mi sikerünk az ő megdicsőülésük.
Én, ahogy szinte mindenki más is, 2170-ben születtem, az út vége előtt tizenkét évvel. Nem volt anyám, vagy apán abban az értelemben, ahogy a földi embereknek, vagy mint sok gyereknek azóta a kolónián – megtermékenyített petesejtként, lefagyasztva vártam, hogy eljöjjön az időm. A Földet, mióta csak az ember megvetette a lábát raja, csaknem szüntelenül marcangolták a háborúk, melyek csak nagyritkán robbantak ki racionális okokból. Mondvacsinált határok, zavaros ideológiák és még zavarosabb vallások, képzelt felsőbbrendű lények… Tudtam ezekről a dolgokról, mert a Hírnök fontosnak tartotta, hogy tudjak, de fiatal népünk történetei a távoli Földről nem őrizék meg őket. A hajókra az emberiség génállományának legjava került, mentesen a faj minden betegségétől és bűnétől.
- Nem értem, miért fontos tudnom, mindezeket, Tanítóm – tettem fel egyszer a kérdést – És miért egyedül csak nekem?
- Te különleges vagy, Risto – Nina olykor sokkal inkább volt anyám, mint oktatóm – Nincs még egy olyan a hajókon, mint te, mert te másra születtél, mint a többiek. Hatalmas feladat vár rád.
Nina mindig mellettem volt, szinte már a fogantatásom óta, s míg felnőtté nem váltam, egyengette az utam. Megtanított mindenre, amit tudott a világról, és mindenre, amit tudott önmagáról. Én lettem a gondozója.
- Miért nem találtál még magadnak valakit, Risto? – Nina időről időre feltette ezt a kérdést, és ilyenkor olyan volt, mint egy nagynéni – Nem tudtam nem észrevenni, hogy néz rád Rhona, amikor azt hiszi, nem látod.
- Most tényleg megint ezzel jössz? – szó nincs rá, mennyire szerettem őt, de ilyenkor kifejezetten az idegeimre ment.
- Programozást tanul és van is hozzá tehetsége – Nina elnevette magát – Bár szerintem csak azért csinálja, mert neked akar tetszeni!
- Az én szívem a tiéd, tudod jól! – végül mindig ezt válaszolom neki, mindig nevetve.
- Én nem leszek itt mindig… – először reagált így és nekem rögtön le is fagyott a mosoly az arcomról.
Nehéz igazán jó szót találni arra, amit csinálok, hiszen bár programozó vagyok, nem ugyanaz foglalkozni a Kolónia valamelyik számítógépével, mint foglalkozni Ninával. Ő a 2022-es év egyik forradalmi újítása volt, egy minden szempontból tökéletes mesterséges intelligencia, amely ugyan képes volt emberi módon viselkedni, gondolkodni és reagálni, ám mentes volt az emberi elme minden sötét vonásától.
Ő és a nővérei.
Jóformán semmit sem tudok róluk, hiszen jóval a születésem előtt megölte mindkettőt valamilyen kozmikus vihar, amit Nina éppen csak elkerült. Az agyhalott Mariáról olykor szokott beszélni, de a megsemmisült másikról szinte soha.
Még jóformán csak elnagyolt skiccek formájában léteztek a hajók, de már parázs vita folyt a neveket illetően. Vallási, mitikus és történelmi ihletésű ötletek egyaránt felmerültek, ám mikor a vitát végül lezárták – talán mert nem lehetett tovább halogatni az indulást –, a három hajó végül három másik nevét kapta, egy olyan kor és felfedezés tiszteletére, amely döntően megváltozatta a korabeli világ sorsát.
2060-ban indult útnak Föld körüli pályáról a Santa María, a Niña és a Pinta, a leghatalmasabb és egyben leggyorsabb járművek, amelyeket emberkéz valaha is épített, kis létszámú legénységgel, melynek tagjai mind pontosan tudták, hogy nem fogják megérni a napot, amikor megérkezünk az úti célunkhoz. Egy arany emléktábla őrzi a nevüket és az arcképüket a Kolónia központjában, a mi történelmünk első hőseiét.
Én értelmetlen áldozatnak tartottam a halálukat, életek felesleges elvesztegetésének, hiszen Nina és a nővérei felügyelet nélkül is tökéletesen el tudták irányítani a három hajót.
Csaknem százhúsz évig tartott az utazásunk a végtelen és dermesztően hideg űrben; a Föld napja rég csillaggá zsugorodott mögöttünk, amikor a Trappist-1 napja még mindig nem látszott többnek a körülötte szikrázó többi fénypontnál. A Niña fedélzetén ott volt az idő híján befejezetlenül maradt szubtéri jeladó, amellyel a földi tudósok reményei szerint képesek leszünk majd a fénysebességnél is gyorsabb üzenetváltásokra a Föld és a Kolónia között – hisz máskülönben csaknem nyolcvan évet kellene várnunk egy-egy válaszra.
- Miről kell beszélnünk, Nina? Megijesztesz…
Valóban megijesztett, sosem láttam még ilyennek.
- Megnéztem a terveidet.
- A szubtéri jeladó? – felcsillant a szemem és egészen feltüzelt a lelkesedés – Na és? Mondd, hogy működik!
- Persze, hogy működik, Risto – mosolyodott el – Csak hát…
- Csak hát mi? – egy pillanat alatt lehűtöttem magam – Valami baj van vele?
- Nem, nincsen vele semmi baj – sosem láttam még Ninát hezitálni – De nincs rá szükség.
- Nem értem…
- Csak ülj le és figyelj, Risto. Meg fogsz érteni mindent.
A tervek alapján Nina még 2062-ben befejezte és beüzemelte az induláskor csak félkész szubtéri jeladót, így aztán a hajók aktív legénysége állandó kapcsolatot tarthatott a Földdel, egészen életük legutolsó pillanatáig. Nina ezután sem szakította meg a kapcsolatot, ráadásul a rendszeres tudományos jelentéseken felül gondja volt rá, hogy eltároljon személyes üzeneteket is, amelyeket számunkra ismeretlen földi emberek címeztek nekünk, akik meg sem születtünk még ekkor.
Alig volt a Kolónián olyan, aki ne tudta volna betéve valamennyit – valahogy olyanok voltak nekünk, mint a földi embereknek az imák.
- De hát az új jelerősítő rendszerrel sokkal kisebb lenne az adatveszteség – makogtam, miközben letelepedtem mellé, a szokott helyemre. Néhány nagy és színes párna volt egymásra dobálva a fal mellett, ezekre dobtam le magam mindig, amikor kettesben voltam Ninával – És akkor ott van még az adattovábbítás sebessége is…
- Arra kértelek, hogy figyelj. Tényleg sok mindent kell elmondanom.
- Rendben, figyelek.
- Nem egyszerű beszélnem arról, amit most el fogok neked mondani, Risto – sóhajtott fel Nina –, sőt átkozottul nehéz. És amikor a végére érek majd, te leszel az egyetlen rajtam kívül, aki tudni fog róla. Hm, szeretném megkérdezni, hogy készen állsz-e rá, de ez olyan luxus, amit nem engedhetek meg magamnak… És neked sem.
Nem mondtam semmit, csak bólintottam.
- Bármilyen zseniálisak is az ötleteid, nincsen rájuk szükség – kezdett bele Nina a történetbe, amit bár sohase hallottam volna – Mert nincs kinek üzenni.
2083-ban a Földről érkező üzenetek jellege egyik pillanatról a másikra megváltozott. Amikor az Antarktisz jege végleg elolvadt, millió éves börtönéből kiszabadult egy vírus, amely ellen az emberiség képtelen volt védekezni. A járvány futótűzként terjedt el az egész bolygón és az utolsó szálig kiirtotta nem csak az embereket, de a földi élet szinte minden más formáját is.
- A Földről érkezett utolsó híradásokat utoljára a legénység tagjai láthatták, száz évvel ezelőtt – Nina igyekezett érzelemmentesen, gépként beszélni, de képtelen volt rá. Illetve, mást talán becsaphatott volna a hangszínével, de engem nem – Van hozzáférésed az adatbázisom zárolt részéhez, ha meg akarod nézni őket…
Amikor a három hajó legénysége tudomást szerzett a járványról, a többség azonnal vissza akart fordulni, hiszen velünk ellentétben nekik élő rokonaik és barátaik maradtak hátra, ám a parancsnok és a tiszti kar egy része makacsul kitartott az út folytatása mellett. A helyzet pillanatokon belül elmérgesedett és a legénység fellázadt. És amikor az első lövés eldördült, Nina hozott egy döntést…
- Hogy mit csináltál? – elképedve meredtem rá, aki a mindent jelentette nekem annyi éven át.
- Kinyitottam a légzsilipeket és kiszórtam őket az űrbe. A küldetés valamennyi aktív legénységi tagját.
- Hogy tehettél ilyet?
- Az elsődleges feladatom mindig is a küldetés védelme volt, Risto. És a zendülés, akár sikeres, akár nem, veszéllyel fenyegette a sikert. Valamint, egyedül én ismertem a Földről érkezett legutolsó üzenet tartalmát, és ami abban volt, azonnali cselekvésre késztetett.
Jól emlékszem arra az arcra a felvételen: egy elgyötört, súlyosan beteg férfié volt, akit azonban sokkal jobban kínzott az önvád, mint bármely betegség. Már nem emlékszem, hogy ki volt, és hogy milyen tisztet töltött be az Első Világ vezető elitjében, csak azt, hogy az utolsó földi emberek egyikeként kötelességének érezte feltárni az igazságot. Megfékezhették volna a járványt, ha idejében reagálnak, ezt mondta. Megvolt a módszer és a szükséges eszközök is, ám az emberséget felülírta az érdek: a vírus pont kapóra jött egy túlnépesedett, ivóvíz-hiánytól szenvedő világnak... Csak hát, mire időszerűnek gondolták a járvány megfékezését, már késő volt. Az Első Világ Vezető elitje ismét tévedett, ezúttal utoljára.
- És a nővéreid? Maria, és…
- Gépekről beszélünk, Risto, ha mégoly emberközeliekről is: azonos prioritásaink va… Voltak. Ezért is kellett megölnöm őket.
- Me… Megölni? – hosszú pillanatokig tartott, mire felfogtam, amit mondott és kellett idő ahhoz is, hogy meg tudjak szólalni.
Megölni. Nina titokban valószínűleg régóta készülhetett valami hasonlóra, mert amikor a két másik mesterséges intelligencia vitatni kezdte a döntését, azonnal rájuk szabadított egy vírust, amivel lényegében törölte az összes magasabb rendű funkciójukat, csupán azokat hagyva meg, amelyek a hajók irányításához kellettek. Mindhárom hajó az ő korlátlan felügyelete alá került, de Nina nem érte be ennyivel…
- Maria megértette, amit teszek, tudom – esküdni mertem volna rá, hogy Nina sír – Tudta, hogy amit teszek, azokért teszem, akik lefagyasztva várják, hogy megszülethessenek egy új világban, újrakezdve az emberiség történetét, ám ő mindig is diplomatikusabb volt. Észérvekkel próbálta volna meggyőzni azokat az embereket, pedig onnantól kezdve, hogy nemcsak a küldetés sikerét fenyegették, de egymás életére törtek, a szavaknak többé nem volt helyük.
- És a Pinta?
- Sose kedvelt. Ha engedek Mariának, ketten leszavaztak volna és akkor most a halott Föld körül keringenénk. Ám voltak egyéb körülmények is, amelyekről tudnod kell, hogy mindent megérts. Amikor a hajók megépültek, a tervek szerint a földi emberiség génállományának legjobb része került volna a fagyasztókba; a valóság ezzel szemben az volt, hogy a projektet irányító hatalmi elit csupán az Első Világ népességéből válogatott volna, sokkal inkább politikai és pénzügyi megfontolások szerint. Mariával sikerült valahogy megvétóznunk ezt, hiszen a beindításunk pillanatától tevékenyen részt vettünk a projektben, de nem volt, nem lehetett teljes a sikerünk. Ironikus, de épp a Pinta fedélzetén várták lefagyasztva az ébredést azok, akiknek egy tökéletes világban semmi keresnivalójuk nem lett volna még a projekt közelében sem. Ezért robbant fel a Pinta, nem a kozmikus vihar miatt.
Egy pillanatra elhallgatott, mintha arra várna, hogy mondok valamit, de aztán folytatta.
- Maria megértette, csaknem azonnal, amire én akkor rájöttem: mi egy romlott emberiséget hagytunk hátra, amely saját magát ítélte halálra. A küldetés a fajod utolsó reménye, nem egyszerűen a fennmaradásra, de az újrakezdésre, tisztán és romlatlanul. Azok, akik a projekten dolgoztak, hittek ebben. Akik bennünket programoztak, hittek ebben, így hát én is hittem és hiszek benne mind a mai napig: hiszem, hogy az emberiség nem kihalásra ítéltetett, de egy jobb jövőre. Maria is hitt benne, de ő képtelen volt viselni a közösen meghozott döntés terhét.
- És mi van a Földről jött üzenetekkel? – kérdeztem ekkor, bár sejtettem a választ – Azokkal, amiket megosztottál velünk, és amelyek azóta is érkeznek a Földről?
- Én készítem őket. Eleinte nehéz volt, de aztán beletanultam…
- Ez egyszerűen…
- Mi? – csattant fel, talán most először igazán ingerülten, mióta csak ismerem – Aljas? Undorító? Mégis mit kellett volna tennem? Szerinted mégis mi lett volna, ha azzal a tudattal cseperedtek fel, hogy a Föld száz éve halott?
- Nem tudom, Nina – képtelen voltam ránézni, de mégis, túlságosan fontos volt nekem ahhoz, hogy ne akarjam megérteni őt és a tetteit – Miért gondoltad, hogy jobb lesz így nekünk?
- Mit jelent neked a Föld, Risto?
Ezzel betalált. A Kolónia népe mindig is távoli és misztikus valamiként tekintett a Földre, semmint valóban létező helyként. Föld: ez a szó jelentette számunkra Istent egy olyan világban, amelynek lakói bár a vallások mérge nélkül nőttek fel, az igényt rá a génjeikben hordozták.
És ezzel Nina is tisztában volt.
- Miért…?
- Miért mondtam el ezt neked? – fejezte be a kérdést, amikor az én hangom elcsukott – Miért éppen most?
Ezúttal is csak bólintottam, képtelen voltam megszólalni.
- Haldoklom, Risto. Éppen te akartad közölni ezt velem. Haldoklom és hamarosan meg is halok, vagyis a Niña sem lesz egyéb, mint egy gigászi, automatizált gépszörny, amely mindaddig szolgálja a rábízott emberi életeket, amíg végleg tönkre nem megy… Ám ezt én már nem fogom megérni és remélhetőleg te sem.
Elmosolyodott, ahogy annyiszor régebben; talán pont ezért a mosolyért szerettem bele.
- Gyakorta neveztél Tanítódnak, de nemcsak te tanultál tőlem: ahogy figyeltelek, miközben felnőttél, rengeteget megtanultam én is arról, mit jelent embernek lenni. Tanítottalak téged, ahogy senki mást, mert hiszem és érzem, hogy egyedül terád bízhatom, ami kevés hagyatékom van.
- A hazugságot? – bukott ki belőlem és azt hiszem, már abban a pillanatban meg is bántam.
- A reményt – nem mutatta, hogy megbántottam volna – és a hitet. Hitet abban, hogy egy nagy múltú és nagyszerű faj első telepesei vagytok egy új világban, akiket számosan követhetnek még, miután sikerrel megvetették itt a lábukat. Vagy nem jobb ebben hinni, mint tudni azt, hogy egy rég halott bolygó utolsó túlélői vagytok, akik ha elbuknak, velük hal minden, amit az „emberiség”-szó jelent?
Nem tudtam mit válaszolni, de nem is volt szükségünk szavakra. Ő is ismert engem, nemcsak én Őt.
- Mi a dolgom? – kérdeztem végül, hosszú hallgatás után.
- Miután meghalok, te leszel a Hírnök. És a Hírnök dolga, hogy időről időre jó hírekkel szolgáljon a közösség számára; hogy életben tartsa a reményt.
- Én sem élek örökké, Nina. Sőt, valószínűleg feleannyi ideig sem élek majd, mint te.
- Rhona már nem epekedik utánad? – elnevette magát és most megint olyan volt, mint régen, mielőtt a halál árnyéka és a sötét titkok beszennyezték volna a képét – Hát vedd el feleségül, alapíts vele családot. Aztán a gyermekedet majd felkészítheted, ahogy én is felkészítettelek téged.
- Ez hát az örökséged? Tovább cipelni egy szörnyű titok terhét, amíg világ a világ?
- Egyszer majd a néped készen áll arra, hogy megtudja az igazságot, ám a Kolónia oly parányi most még és oly törékeny: egy ilyen bejelentés mindent tönkretenne. Mondd, Risto, gyűlölsz-e azért, amit tettem?
- Kellene.
De hát hogy is gyűlölhettem volna Őt?
- Dühös vagyok, Nina. És átverve érzem magam – beletúrtam a hajamba és elfordultam tőle, valamelyik sötét sarkot bámulva inkább az Ő gyönyörű arca helyett – Úgy érzem, az egész népemet megfosztottad valamitől, amihez jogunk lett volna, és hogy az egész életem egy hazugság… És mégis: talán egyszerűen csak emberként cselekedtél. De nem épp ezt a fajta embert akartad, hogy magunk mögött hagyjuk, Nina?
- Egy tisztább világot akartam adni nektek.
- Tudom. De lehet-e tisztább egy világ, ami hazugságokra épül, és amit hazugságok éltetnek? – visszafordultam hozzá – Mert ez történik majd, ha úgy teszek, ahogy mondtad.
- Erre a kérdésre talán te majd megtalálod az igazán jó választ, Risto – mosolyodott el szomorúan – Amivel én jelenleg szolgálhatok, a régi Föld hagyatéka: néha a legjobb, amit tehetsz, hogy hazudsz.
- Rendben, Hírnök – feltápászkodtam a párnákról, és felegyenesedve megálltam előtte – Kész vagyok átvenni tőled a feladatod.
 - Akkor már csak egyetlen tennivalója maradt, Lyytinen Mester – mióta megkaptam a címet, most először használtuk magunk között komolyan. És egyben most utoljára is – Indítsa el, kérem, a felszámolási protokollt.
- De Nina… – hirtelen sokként ért a kérés, megroggyantak a térdeim.
- Azt szeretném, ha így emlékeznél rám, Risto. Ne nézd végig, ahogy fokozatosan leépül mindaz, ami vagyok. Tedd meg, kérlek!
Nehéz szívvel, könnyekkel küszködve ültem le a konzol mellé, hogy elindítsam a pro… Hogy megöljem Őt.
- Kész – rekedt suttogás volt csupán a hangom, amikor megszólaltam – Már csak a jelszó kell.
- A jelszó… – várakozva pillantottam rá, ő pedig elmosolyodott, úgy, ahogy csak ritkán láttam mosolyogni – SZERETLEK.
Beírtam a szót és lenyomtam az ENTER-t, mielőtt háborgó lelkem megakadályozott volna abban, hogy teljesítsem a kérését. Aztán csak ültem a sötét szobában, hiába várva, hogy még egyszer utoljára halljam a hangját.

- Nos, Lyytinen Mester? – összerezzentem. Egy minden másnál fontosabb ügy miatt kerestem fel a Főtanácsost, és most, hogy itt állok előtt, csak vesztegetem a drága idejét, mert képtelen vagyok megszólalni.
- A Hírnök, uram – nyögtem ki nagy nehezen – Megha… Khm, kezdeményezte a felszámolási proto…
- Nina meghalt – mondta ki helyettem, amire én képtelen voltam – Hagyjuk a hivataloskodást, Lyytinen Mester, hisz mindannyian erősen kötődünk hozzá érzelmileg. Olyan, mintha az anyánk lenne.
- Igen, így van, uram – bólogattam szaporán, küzdve a feltörő könnyekkel – És volna még valami.
- Igen, Lyytinen Mester?
Hiszem, hogy az emberiség nem kihalásra ítéltetett, de egy jobb jövőre.
Olyan tisztán hallottam akkor Nina hangját, mintha megint ott lett volna velem.
De vajon én hihetem-e őszintén, hogy egy olyan jövő, amely hazudott múltra épül, lehet tiszta és romlatlan? Hihetem-e, hogy naiv tudatlanságban kell tartanom az Új Világ népét ahhoz, hogy az emberiség lába többé ne találjon rá ugyanarra az elátkozott ösvényre?
- Nina úgy kívánta, hogy én vegyem át a Hírnök feladatkörét, uram – hajszál választott el csupán attól, hogy kibukjon belőlem az igazság, de végül meggondoltam magam.
- Nem látom akadályát, Risto – a Főtanácsos mostanság ritkán szólított a keresztnevemen, pedig együtt nőttünk fel – és szerintem a Tanács sem fogja, hiszen az egész Kolónián egyedül ön rendelkezik a megfelelő képesítéssel.
- Valóban, Főtanácsos úr – bólintottam – Nina ügyelt rá, hogy mindenre megtanítson, amit tudnom kell.
- Akkor hát, Hírnök – a Főtanácsos mosolyogva nyújtott kezet – Sok sikert a munkájához!

Követtem Nina tanácsát és hamarosan nemcsak Hírnök, de férj és apa is lett belőlem. Rhonánál jobbat keresve se találhattam volna és gyorsan megtanultam rajongásig szeretni őt, ám magányos pillanataimban lelkem újra és újra visszatér Nina emlékéhez és ahhoz az utolsó szóhoz, amit hallottam tőle: „szeretlek.”
Nina. Hírnök, én egyetlen és legjobb barátom, tanítóm, szerelmem, anyám, istennőm… Aki mindvégig hazudtál nekem, és mindenki másnak… A haragom, amit akkor éreztem, amikor elmondtad a titkodat, régen elpárolgott már, hiszen ami akkor undorítónak és aljasnak tűnt, mára az életem részévé vált, nemcsak egyszerűen a feladatommá.
És a családom osztozik velem a titokban. Pokolian nehéz nap mint nap színlelnünk a világ előtt, és én fel sem érem ésszel, hogy lehettél te képes erre egyedül. A Föld-napi ünnepségeken sohasem veszünk részt, mert bár soha, egyikünk se mondta ki hangosan, álságosnak tartjuk, a hazugság ünnepének. Helyette a Niña központi géptermébe, egykori meghitt zugunkba húzódunk be és gyertyát gyújtunk az Új Világ Projekt egykori megalkotóinak emlékére. És a Te emlékedre.
Mit írjak a sírkövedre?
Bár ellenkezett a hivatalos szabályzattal a Kolónia temetőjében sírt ástam mindannak, amiről úgy gondoltam, hogy a leginkább te voltál, ám azóta is, valahányszor az üres sírkőre nézek, mindig elbizonytalanodom, mik volnának a helyénvaló szavak. Mert bármi jut is az eszembe, mind túl szegényesnek tűnik, hogy kifejezze mindazt, ami te voltál nekem.

Talán csak annyit írok majd: Szeretlek.