Galaktikus ablak

Hat évvel ezelőtt még Tahiti a világ egyik legcsodálatosabb helyének számított, mely évről évre turisták tízezreinek volt célpontja. Egzotikus világa, amely annak idején Gauguin-t is rabul ejtette, tökéletesen feledtetni tudott minden gondot és bánatot. Menedék volt az ide érkezőknek Tahiti, a béke és a boldogság szigete.

Menedék.

Ez a szó jutott az eszébe mindenkinek, aki e szigeten, vagy a környékén élt: Francia Polinézia jelentette ugyanis a végső menedéket közel hetvenezer embernek. A Csendes-óceán e gyöngyszemén éltek most mindazok, akiknek sikerült idejében elmenekülniük az Apokalipszis elől, hátrahagyva mindent és mindenkit, aki és ami csak fontossá válhatott egy élet során. Csupa komor, rezignált ember élt most itt, csupa elevenholt.

Tahiti jóformán semmit se változott az elmúlt hat év alatt, mégsem volt többé ugyanaz: eltűnt az önfeledt nevetés, a vidámság, a virágkoszorúk. A béke ugyan megmaradt, ám elveszett a boldogság és a boldogsággal együtt elvesztek a könnyek is. A hetvenezer itt élő már hat évvel ezelőtt kisírta minden cseppnyi könnyét, csupán a fájdalom maradt meg, az elhamvadt szeretetek helyén tátongó kínzó üresség. Megmaradt a fáradt beletörődés és a közöny, amellyel az itt élők az élet és annak minden apró mozzanata iránt viseltettek. Közömbösek voltak az éjszakák és nappalok váltakozása, az evés, alvás és ébredés, a pálmafák és a türkizkék tenger iránt, közömbösek a nádkunyhók és a föléjük magasodó egészségügyi állomás látványa iránt, ahol havonta kétszer meg kellett jelenniük. Az egyetlen, ami kitöltötte a mindennapjaikat, az emlékezés és az ahhoz párosuló önmarcangolás volt. Emlékek lidércnyomásos bűvöletében teltek a nappalok és az éjszakák a Csendes-óceán egyik leggyönyörűbb szigetén és az egyetlen, ami az örökké szomorú szemekben tükröződött, a „miért én élek?” keserű érzése volt.

- Mikor jön utánunk az anyu, Andrew bácsi?

A gyermek hét éves volt és óriási látványosságnak számított volna a szigeten, ha bárki is felfigyel rá: egész Francia Polinéziában ő volt az egyetlen kisgyermek.

- Nem tudom, Peter – felelte a férfi, akinek ujjai a kisfiú apró keze köré fonódtak. Alig múlt negyven, de már szinte valamennyi hajtincse megőszült. A húga jutott az eszébe, Peter édesanyja. Zokogott, amikor elváltak egymástól, amikor a bátyja kezébe nyomta az akkor alig egyéves kisfiát.

- Én nem mehetek, Andrew! – mondta akkor – Peter viszont semmiképp nem maradhat itt, és te sem!

- Ugyan már, Lisa! Pont te és Stanley hiányoznátok a kéksapkásoknak?

- Nem lehet, Andrew!

Nem lehetett és ezt a férfi is éppen olyan jól tudta. A húga az ENSZ egyik századosához ment hozzá, míg ő maga egészségügyi tiszt volt ugyanannál az alakulatnál. Miközben mindenki tudta, hogy az addig ismert világnak talán csak percei lehetnek hátra, az ENSZ a legutolsó pillanatig próbált rendet teremteni a káoszban.

- Tahiti már biztonságos és amint lehet, úgyis utánatok megyünk mi is! – könnyekkel küzdve beszélt, miközben beterelte őket a hajóba – Ígérd meg, hogy addig vigyázol Peterre!

- Ígérem…

Aztán a hajó kifutott és rá huszonkét órára Ciprus megszűnt létezni. Egy újabb védettnek hitt sziget… Azóta hat év telt el, Peter megnőtt és a mosolygós, kedves arcú nőről kérdezősködik, akit csak egy megfakult, gyűrött fényképről ismer: az édesanyjáról.

Lisa…

- Hol van most az anyu, Andrew bácsi?

Ó, Lisa! Rám bíztad őt és eltűntél, ahogy annak idején apánk is. Anyánk sosem válaszolt, amikor róla faggattad, így mindig énhozzám jöttél. Emlékszel, mit feleltem akkor?

- A csillagok között – a férfi és felnézett a gyorsan sötétedő égboltra, ahol egymás után tűntek elő a Végtelen apró szikrái – A csillagok között, Peter.

- Tényleg? – a kisfiú álmélkodva emelte fel a fejét – Miért nem mondtad ezt soha, Andrew bácsi?

Te is ezt kérdezted akkor…

- Ő kérte, hogy ne mondjam meg neked, amíg hét éves nem leszel – felelte a férfi – Titokban akarta látni, hogy nősz nagyra.

- De Andrew bácsi – Peter megtorpant és a nagybátyjára nézett –, hogyan lát engem az anyu olyan magasról?

- A szívével lát téged, Peter – felelte a férfi. Pont olyan, mint te voltál, Lisa – A szívével látja, milyen jó gyerek vagy és hogy mennyire szereted őt.

- Tényleg? – Peter újra az égre nézett – És most is lát engem, amikor sötét van, Andrew bácsi?

- Biztosan, Peter. Nem tudom…

Várj meg itt, Andrew bácsi! – a kisfiú ezzel kiszabadította a kezét és elszaladt, mielőtt a nagybátyja észbe kaphatott volna.

- Peter! – utána kiáltott, de a gyerek vissza se nézet. A férfi ekkor újra a csillagok felé fordult.

Látod a fiadat, Lisa? Valóban látod, ahogy én mondtam neki? Hét éves, mint te voltál, amikor először kérdeztél engem apánkról. Miért nem vagy most itt mellette, Lisa? Én nem pótolhatom az anyját…

- Andrew bácsi, meggyújtod ezt nekem? – a férfi összerezzent. A kis Peter tért vissza, a kezében egy gyertyával.

- Miért, Peter?

- Azt akarom, hogy az anyu lásson engem, ha lenéz a csillagok közül.

- Rendben, fiam – a férfi egy ócska öngyújtót kotort elő a nadrágzsebéből és meggyújtotta a kanócot – Tessék.

- Látod, anyu? – kiáltotta a hidegen szikrázó csillagoknak a kisfiú és magasra emelte a gyertyát – Látsz engem?

- Biztosan meglátott, Peter – csitította riadtan a gyereket a férfi: a szigeten sohasem kiabált senki, de még csak hangos szót se igen lehetett hallani, akár egy könyvtárban. Vagy egy temetőben…

- Vajon melyik csillagon van?

- Látod azt a fényeset? – mutatott találomra az egyikre a férfi – Ott van az anyukád…

- Szia, anyu! – kezdett ismét kiabálni a gyerek és lábujjhegyen nyújtózva igyekezett mind magasabbra tartani a gyertyát – Látsz engem? Látod, mennyire szeretlek?

A férfi szeméből könnycsepp csordult ki. Hat év óta először.

- Itt vagyok, anyu! Úgy szeretném, ha itt lennél! Ígérem, hogy jó fiú leszek, csak gyere le hozzánk! Hallod, anyu? Szeretlek!

A férfi arcán ekkor már patakokban folytak a könnyek, a válla meg-megrázkódott.

- Szerinted meghallotta?

- Igen, fiam, biztosan meghallotta.

- Te miért sírsz, Andrew bácsi?

- Azért, mert… – a férfi képtelen volt folytatni.

- Látsz engem, Janet? – kiáltotta ekkor valaki a hátuk mögött, mire a férfi összerezzent – Itt vagyok, látod?

Csonttá aszott, hajlott hátú vénember állt alig néhány lépésnyire tőlük, a fejét egészen hátrahajtva bámulta az egyre szaporodó csillagokat.

- Szeretlek, Jack! – fakó női hang.

A férfi körülpillantott: egyre többen gyűltek köréjük, de senki sem nézett a másikra, csak az égboltot fürkészték.

- Látsz engem, szívem?

- Merre vagy most, Carmen?

- Szeretlek, Miriam!

Tízen, húszan, százan álltak körülöttük és egyre csak gyűltek; több ezer üzenet indult útnak a csillagok felé, szeretlek és hiányzol, szavak, amiket hat év óta formált újra több ezer ajak, és milliónyi könnycsepp áztatta a sziget fehér homokját.

- Szeretlek, Anna!

- Bárcsak még egyszer átölelnél, Eugene!

- Hiányzol, Lisa!

És az emberek gyűrűjében ott állt a kisfiú, magasra tartva a gyertyát, az egyetlen fényt ezen az éjszakán Tahitin. Az emlékek aprócska, pislákoló lángját.