Galaktikus ablak

Különös dolog az emberi elme: miközben gondolataink javarészét mindennapi gondjaink és a körülöttünk zajló események kötik le, tudatalattink gyakorta elkalandozik távoli és talán sosemvolt emlékek, világok felé, örökké táplálva bennünk a vágyat, hogy magunk is képzeletünk után vessük magunkat, elszökve hétköznapjaink szürke folttá olvadt történései elől. Néha azonban a képzelet olyannyira felülkerekedik a tudaton, hogy a határ, ami elválasztja az álmokat a valóságtól, egyszeriben eltűnik, s ilyenkor nem csak a csoda találhat utat magának, de a mindennél sötétebb, gyilkos iszonyat is.

Amit most elmesélek, évekkel ezelőtt történt, amikor a Glasgow-i Strathclyde Egyetem ösztöndíjasaként Aalborg-ban folytattam helytörténeti kutatásokat, miközben minden szabadidőmet saját vallástörténeti és antropológiai tanulmányaimnak szenteltem. Három év telt már el azóta, hogy Pellworm szigetén, a természetfelettivel való találkozásomat követően oly sötét és borzalmas fordulatot vett az életem, ám e három év semmivel sem vitt közelebb ama titokhoz, mely annak idején alattomosan a végzetem felé vezető útra taszított.

Ő még mindig rejtőzködött, köd, idő és tér mögött.

Mivel sem rossz egészségi állapotom, sem pedig az efféle helyektől való erős viszolygásom nem tette lehetővé, hogy egy bűzös és zsúfolt fogadóban töltsem a pihenésre szánt időt, mindjárt megérkezésem másnapján a nyakamba vettem a várost, hogy a helyi újságok apróhirdetéseit segítségül hívva találjak igényeimnek jobban megfelelő albérletet. Késő délután volt már, mikorra siker koronázta a vállalkozásomat: egy 1561-ben épült ház utólag lakhatóvá alakított padlásterében találtam aprócska manzárdszobát. Maga a ház a Lindholmssti utcában állt, eléggé messze a Vesterbro-tól és elég közel a vasútvonalhoz, hogy a szoba ne lehessen túl drága és mivel a könyvtár is csupán három mérföldnyire volt, kevéske holmimmal együtt még aznap be is költöztem.

Talán éppen okkult dolgok iránti érdeklődésem okán, de elég hamar felfigyeltem a ház, azon belül is kicsiny manzárdszobám bizonyos furcsa sajátosságaira: feltűnt például, hogy a helyiség geometriájában alig vannak derékszögek és jóval több a ferde sík, mint ahányat a tetőtér indokolna. Az északi fal egy része valamikor elmozdítható lehetett, ennek nyomai jól látszottak a kopott és repedezett fa padlózaton. Talán mondanom se kell, azonnal felébredt benne a kíváncsiság, s többször is nekifeszültem a falnak, hátha sikerül kimozdítanom a helyéről, ám nem engedett. Ekkor a szobát kutattam végig valamilyen rejtett zárszerkezet után, de ezúttal sem jártam sikerrel. Szemet szúrt viszont néhány különös folt az egyébként makulátlan meszelés alatt, amelyeket a leginkább írásjeleknek véltem volna, ha formájuk csak egy kicsit is határozottabb. Sötét gondolatok kergették egymást a fejemben ama foltok láttán, s egyszeriben meglódult a képzeletem: ismerve Aalborg kora középkorig, sőt annál is távolabbra nyúló történelmét és sötét legendáit, amelyek miatt ide érkeztem, nem tartottam lehetetlenségnek, hogy az apró manzárd egykoron borzongató bűbájosságokkal foglalkozó okkultisták szállása volt. Hamar lehűtöttem magam azonban, hiszen a szoba kora semmiképp sem egyeztethető össze a sötét mítoszokéval.

A könyvtárban csupa üres én unalmas kötetre bukkantam, melyek rövidebb-hosszabb formában, de mind ugyanazt mondták el Aalborg-ról, amit már amúgy is tudtam, még azelőtt, hogy a városba érkeztem volna. Már-már kezdtem feladni a reményt, amikor váratlanul egy érdekes tanulmánykötet akadt a kezembe, méghozzá angol nyelven, mintha legalábbis valaki éppen azért helyezte volna el a polcon, hogy én később rátalálhassak… A Pellworm-i esetet megelőzően szerencsés véletlennek tekintettem volna a dolgot, ám az akkor és azóta történtek okán gyanakodva pillantottam fel, az álmaimat kísértő arcok valamelyike után kutatva a polcsorok között. Teljesen egyedül voltam a könyvtár ezen részén, mégis jobbnak láttam, ha szerzeményemmel együtt mielőbb távozom. Maga a könyv egy számomra ismeretlen német professzor műve volt és szerzője a napjainkban ismert vallások és mítoszok esetleges közös eredetéről fogalmazott meg igen érdekes elméleteket. Emlékszem, lebilincselő olvasmány volt, a jóformán támadhatatlan logikával egymásba fűzött gondolatok láncolata, ahogy fejezetről fejezetre haladva az olvasó elé tárta a témáról alkotott vélemények és ellenvetések egész sorát. A professzor könyvét nyilván könyvtárnyi szakirodalom beható ismeretében írta… Vagy olyan titkos tudásnak volt birtokában, amilyen után én magam is oly lázas igyekezettel kutatok.

Az engem kísértő fantomok elől egy kis kávézóba húzódtam be, épp a könyvtárral szemközt, ama szándékkal, hogy az előbbitől gyökeresen eltérő és kissé népesebb környezetben kezdjek bele a könyv olvasásába.

- Ön nem idevalósi, jól sejtem, uram? – a felszolgáló, aki kihozta a kávémat, huszonéves leány volt és bár egyértelműen nem volt honfitársam, kiválóan beszélte az angol nyelvet.

- Ennyire látszik? – őszinte mosollyal néztem fel rá, hisz jó volt ismét angol szót hallanom.

- Két évig dolgoztam Birmingham-ben, uram – mosolyodott el a leány is – Megismerem az angolokat. Átutazóban van talán? Már ha meg nem sértem a kérdésemmel.

- Nem, egyáltalán nem sért meg. Helytörténeti jellegű kutatást végzek, a Glasgow-i Strathclyde Egyetem megbízásából – válaszoltam, a kávét kavargatva közben – A napomat mindezidáig a könyvtárban töltöttem.

- Talált kedvére való szállást a közelben? Nem bővelkedünk ugyan fogadókban, de talán a segítségére lehetek…

- Nemigen kedvelem a fogadókat; egy manzárdot bérelek a Lindholmssti utcában.

- A négyes szám – bólintott, s hirtelen eltűnt eddigi kedves mosolya, az arca pedig falfehérré vált – Úgy jobban tenné, uram, ha mielőbb kiköltözne onnan!

- Miért tenném?

- Mert rossz híre van – felelte kurtán a leány és láthatóan nem is mondott volna többet, én azonban nem hagytam ennyiben.

- Nem vagyok babonás…

- Ez nem is babonaság kérdése!

A kelleténél talán kicsit hangosabban fortyant fel, mivel többen is mifelénk fordultak, a pult mögül pedig egyenesen rosszalló pillantásokat vetettek ránk.

- Fogadja meg a tanácsomat, uram – folytatta a leány sokkal halkabban, már-már sziszegve – és hagyja el azt az elátkozott helyet, amíg még módjában áll!

- Köszönöm a kávét és a kedvességét, kisasszony! – feleltem hangosan, s bólintottam is mellé, jelezvén, hogy megértettem szavait és azok komoly tartalmát… Bár egyáltalán nem éreztem úgy, hogy valóban fenyegetne valami kissé bizarr bérleményemben.

Nem sokkal később távoztam, ám nem jutottam túl messzire, s menet közben egyre csak a leány szavai jártak a fejemben. Bár a véleményem nem változott, mindenképp szerettem volna tudni, mit értett pontosan „rossz hír” alatt, így talán nem meglepő, hogy azonnal a rejtekajtóra gondoltam és a meszelésen átsejlő furcsa foltokra a falakon: ha a leány szavai nem is adtak magyarázatot a létezésükre, valamiféleképpen kapcsolódniuk kellett. Elhatároztam hát, hogy visszatérek a kávézóhoz és megvárom a leányt, hogy azután zavartalanul elbeszélgethessek vele. Ki tudja, talán épp most és itt, őáltala jutok majd közelebb a nyomasztó titok harmadik éve hiába hajszolt megfejtéséhez.

- Jó estét, kisasszony!

- Uram? – láthatóan meglepte, hogy lát – Vár valakire talán?

- Önre.

- Énrám? – ez még inkább meglepte.

- Gondoltam, elbeszélgethetnénk valahol, nyugodtabb körülmények között, mindama dolgokról, amelyeket délután mondott – mosolyodtam el – Azaz, hogy pontos legyek: amelyekre utalt. Meghívhatom egy csésze teára esetleg?

Láthatóan hezitált, ám végül igent mondott, azzal a kikötéssel, hogy nem a Lindholmssti bérleményembe megyünk, hanem az ő lakására, alig háromsaroknyira a kávézótól. Útközben nemigen beszélgettünk, vagy ha mégis, hát csupa semmiségről, így lehetőségem nyílt alaposabban megfigyelni őt: legalább két fejjel alacsonyabb volt nálam és filigrán alkata miatt törékenynek látszott, akár egy kristálykehely. Szőkés vörös haját egyetlen varkocsba fonva hordta, amelyről csak most, hogy leengedte, láttam, milyen elképesztően hosszú… Riasztóan emlékeztetett a Pellworm-i parasztlányra, ám mégis valahogy más volt.

A leány – Kirsten Skov kisasszony, mint azt menet közben megtudtam – egy, szinte még az én manzárdomnál is apróbb, egyszobás alagsori lakást bérelt; az ajtón belépve azonnal gyertyát gyújtott, s a gyér, pislákoló fénynél még ez a lakás is szinte üresnek tűnt, mintha alig lenne egyebe annál, amit épp visel. Kicsiny, fatüzelésű kályha hívatott gondoskodni a lakás fűtéséről, ennek tetejére helyezte fel most a réz teáskannát.

- Amikor azt mondtam, költözzön ki abból a házból minél hamarább – köntörfalazás nélkül, azonnal rátért arra, amiért hazáig kísértem –, egyáltalán nem tréfáltam.

- Nem is hangzott tréfának – elnéztem, ahogy a tűzzel foglalatoskodik – Ámde nem várhatja el, hogy magyarázat nélkül elfogadjam, amit mondott.

- Milyen modortalan is vagyok! Üljön le uram, bár nemigen tudok mást felajánlani, mint ezt – mutatott egy támla nélküli, egyszerű fa székre –, vagy az ágyat.

- A szék megfelel, köszönöm.

- Nem vártam, hogy mint mondta, magyarázat nélkül elfogadja, amit sietve mondtam, bár igen reméltem, hogy ekképp tesz majd.

- Tudós embernek tartom magamat, kisasszony, és mint ilyet, könnyebben meggyőzhetne az igazáról, ha érvekkel támasztaná alá a szavait.

- Úgy egy évvel ezelőtt ismertem egy fiatalembert, aki szintén ott lakott egy ideig.

- Ez volna az érv? – meg sem próbáltam leplezni a csalódottságomat.

- Legyen türelemmel, uram. Everett Peabody-nak hívták és angol volt, mint ön is; csendes és magának való fiatalember volt, önhöz hasonlóan tudós, aki szinte minden idejét a könyvtárban töltötte, így aztán gyakorta megfordult a kávézóban is.

A tűz pattogva égni kezdett, meleg sárga fénnyel árasztva el a szobácskát. Kirsten csak ezután gyújtotta meg az asztalon álló olajlámpást, a gyertyát pedig elfújta és visszatette a helyére az ajtó mellett.

- Az ifjú Peabody úrfi érdeklődése némiképp hasonlított az önéhez, ám sokkal inkább a régi letűnt korok misztikumai foglalkoztatták, semmint a történelem. Egy Liverpool-i kereskedő fiaként lehetősége nyílt szinte az egész világot beutazni, és csillapíthatatlan szenvedéllyel kutatott különös és bizarr, sőt olykor meglehetősen visszataszító tárgyak után elképesztő, ám egyszersmind borzongató gyűjteményébe.

Ő maga az ágy szélére ült le ekkor.

- Az úrfi érdeklődése elsősorban az ázsiai sztyeppéket járó nomádok különös hiedelmei felé irányult, ám épp a megismerkedésünk után nem sokkal fordult a figyelme hirtelen Arábia felé.

- Jól ismerte őt, kisasszony – bólintottam – Jobban, mint az lehetséges volna egy felszolgáló számára, aki kedves szavakat vált a vendégekkel.

Felkapta a fejét és úgy tekintett rám, mintha becsmérlő kifejezést keresne az arcomon, ám én magam rég elfordultam már e világ merev szabályaitól, amelyektől megcsömörlöttem és undorodtam nevetséges felszínességük miatt, s csupán a látszat kedvéért viselkedtem mások előtt társadalmi helyzetemtől elvárható módon.

- Valóbban jobban ismertem őt – folytatta, mikor látta, hogy én bizonyosan nem szándékozom pálcát törni felette – Ugyan, mint mondtam, magának való fiatalember volt, ám ezzel együtt kedves és egyszersmind jó küllemű is. A szimpátiám, majd az ebből kialakult vonzalmam iránta kölcsönösnek bizonyult, így az úrfi hamar a kávézó törzsvendégévé vált, s amikor csak tehette, zárásig maradt, hogy azután hazakísérhessen. Engedtük szerelmünket kibontakozni, hiszen ő idegen volt a városban én pedig egyedülálló… Bár bizonyára megbotránkoztatom a szavaimmal, bocsásson meg érte.

Szabadkozni akartam, ám felforrt a víz a kannában, így Kirsten figyelme a tea felé fordult, ami talán nem is baj: amikor felállt az ágyról, úgy tűnt, lopva egy könnycseppet töröl ki a szeméből.

- Bár az úrfi tehetős volt, nem élt fényűző életet – folytatta, miközben a teával foglalatoskodott – Pénze jelentős részét a kutatásaira és a gyűjteményére költötte, és ami maradt éppen csak arra volt elég, hogy meghúzza magát abban a szegényes albérletben… Mégsem panaszkodhatom, hiszen boldogok voltunk együtt, még ha gyakorta vetültek is sötét árnyak a boldogságunkra, az úrfi szenvedélyének köszönhetően.

- Milyen sötét árnyak?

- Meg kell bocsátania, uram – egy csésze gőzölgő teát tett elém az asztalra, míg egy másik, csorba bögrét magának töltött tele –, de nehezemre esik emlékezni is rájuk, nemhogy beszélni róluk. Szerettük egymást és ez a legtöbb esetben elég volt, hogy átsegítsen bennünket a nehézségeken, ám voltak dolgok, sötét és borzasztó dolgok, amelyekhez a szerelmünk is kevésnek bizonyult. És az egyik ilyen végül a kapcsolatunk végét is jelentette.

- Összefügg e történet azzal, amit arról a szobáról mondott? – egy zsebkendőt nyújtottam felé, amit hálás biccentéssel vett el. Míg beszélgetésünk kezdetén még arra gondoltam, hogy a leány csupán azért próbál mindenáron lebeszélni Lindholmssti utcai albérletemről, mert régi emlékeinek meggyalázóját látja bennem, mostanra egyre inkább éreztem, hogy valami egészen másról van szó, bár az összefüggéseket egyelőre még nem értettem.

- Az úrfit rémálmok kezdték gyötörni, nem sokkal azután, hogy egy régi úti beszámolót elolvasva egyik napról a másikra Arábia sivatagai iránt kezdett érdeklődni.

- Ez érdekes – vetettem közbe – Éppen tavaly, az év elején indult egy expedíció Fotheringham professzor vezetésével Arábia sivatagos déli részére, melyre az egyetem több diákja is jelentkezett. Jómagam csupán gyatra egészségem okán nem csatlakoztam.

- Én is hallottam arról az expedícióról, még az úrfitól – bólogatott – Sejtettem azt is, hogy ön tud róla., bár azt nem gondoltam volna, hogy közelebbről is érintett.

- Annyira közelről azért nem – mosolyodtam el –, mindössze ismerem az expedíció részvevőinek jó részét, még az egyetemről. No de térjünk vissza inkább az ön és Peabody úrfi történetéhez!

- Mint mondtam, az úrfit gyakorta gyötörték furcsa álmok, s egy idő után már nem is telt el éjszaka anélkül, hogy ne riadt volna fel sikoltozva, verejtékben úszva. Szerencsénkre a Lindholmssti utcai ház tetőterében csupán az az egy manzárd volt lakható, ám az alattunk lakók az első időkben gyakran bekopogtattak ilyenkor, hogy mi a baj. Talán egy hónap telhetett el így, míg végre sikerült rábeszélnem az úrfit, hogy felkeressen egy lélekgyógyászt, ám ezzel végül mindössze annyit értünk el, hogy a doktor valami erős kábulatot okozó gyógyszert adott neki.

- És emlékezett Peabody úrfi bármire is ezekből a lidércnyomásos álmokból?

- Jó ideig nem sokra, bár arra is gondoltam már, hogy csak azért nem akar beszélni róluk, hogy engem kíméljen. Aztán egyszerre hátborzongató történeteket kezdett mesélni egy városról, melyben hol Aalborg-ot, hol angliai otthonát ismerte fel, s amelyet minden álmában teljesen elpusztított valami ismeretlen csapás. Az úrfi minden éjszakán kiégett és romba dőlt házak között, törmelékkel és holttestekkel borított utcák labirintusában bolyongott, és nagyon, de nagyon egyedül volt. Mintha magát az Apokalipszist látta volna, így mondta egyszer. Egy darabig próbálkozott azzal is, hogy leírjon, vagy lerajzoljon mindent, amire csak vissza tudott emlékezni, ezekről azonban én nem sokat mondhatok, hiszen már az első néhány vázlata láttán is oly erős rosszullét fogott el, hogy többé ránézni se voltam képes egyikre sem.

- Megvannak még ezek a…?

- Nem tudom, uram – rázta meg a fejét Kirsten – Az úrfi mindet gondosan elrakta, ám nem mondta el, hová.

- Úgy hiszem, felfedeztem egy rejtekajtót a manzárdban – jutott eszembe hirtelen.

- Egy aprócska kamrába nyílik – bólintott komoran –, amelynek nincsen se ablaka, se másik bejárata. Merő véletlenségből fedeztük fel és romantikusnak találtuk, ám csupán találgathattuk, mi célból építették egykoron.

- És nem lehetséges, hogy Peabody úrfi e kamrában rejtette el a jegyzeteit?

- Éppenséggel, elképzelhető – Kirsten kisasszony ekkor felemelte a tekintetét és komoran végigmért – Megbocsásson uram, de valóban ennyire érdeklik önt ama borzalmak, amelyeket egy szerencsétlen, lázálmoktól gyötört ifjúnak el kellett szenvednie?

- Hazugság volna, ha nemmel válaszolnék erre a kérdésre.

- Ezek szerint nem sikerült lebeszélnem önt arról az átokverte szobáról sem.

- Minthogy semmi olyat nem mondott, ami alapján okkal feltételezhetném – ráztam meg a fejem –, hogy Peabody úrfi különös rémálmai szoros összefüggésben állnak a manzárd ismeretlen titkaival, nem. Felébresztette ellenben a kíváncsiságomat, mely azt hiszem, minden tudós ember sajátja.

- Vajon miért van az, hogy önöket, férfiakat se szép szóval, se könnyekkel vagy erővel sem lehet visszatartani a veszedelmektől, melyek oly delejesen csábítják önöket a végromlásba?

- Csupán a megismerés és megértés vágya hajt, kisasszony.

- Everett Peabody úrfi is épp így kezdte.

- Ironikusnak találom, hogy épp ön, aki oly elszántan igyekszik távol tartani ama szobától, ébresztette fel a kíváncsiságomat a történetével, amelyről korábban tudomásom sem volt.

- Ez csupán kifogás, uram, nem pedig magyarázat arra, miért nem tudja ennyiben hagyni a manzárd dolgát. Egy csésze tea mellett, egy nyomorúságos alagsori szoba petróleumszagú félhomályában hallott egy sötét és borzongató történetet egy leánytól, akinek nyilvánvalóan megbomlott az elméje kedvese elvesztése miatt; miért nem elégszik meg ennyivel?

- Mert nem tehetem meg, Kirsten kisasszony. Őszinte részvétem az önt ért veszteség miatt, ám engem jó ideje már oly erők hajszolnak a világ titkainak megismerésére, amelyeket szavakkal kifejezni nem hiszem, hogy képes volnék.

- Pedig bizonyosan jobban járna, ha elhallgattatná ezeket az erőket, uram – figyelmeztetett komoran –, mielőtt önt is elveszejtik!

- Tudom jól, hogy önre kellene hallgatnom, ám míg valami más bizonyítékot nem találok erre, tovább kutatom az ismeretlent. Miként lehet kinyitni a titkos kamra ajtaját?

- A belső ablakpárkány alatt van a szerkezet – felelte, majd felsóhajtott – Én figyelmeztettem önt az önre leselkedő veszélyre és ezzel megtettem azt, amiről úgy éreztem, kötelességem. Ön úgy döntött, nem hallgat rám, így hát a többi már nem tartozik rám.

Nyilvánvaló volt, hogy ezt beszélgetésünk zárszavának szánja, s hogy ideje hazaindulnom.

- Csupán egyvalamit áruljon még el: pontosan mi történt végül Everett Peabody úrfival?

- Főbe lőtte magát az apja pisztolyával.

- Én… Sajnálom, kisasszony – gyűlöltem már akkor is és gyűlölöm mind a mai napig ezt a szót kiábrándító közhelyessége és üressége miatt, ám akkor egyszerűen nem jutott eszembe másik, sokkal helyénvalóbb – Jó éjszakát!

- Legyen nyugalmas éjszakája, uram.

Kellemetlenül éreztem magam Kirsten kisasszony miatt és e tényen még a titkos ajtó rejtélyének megoldódása sem enyhíthetett. Sejtelmem sincs, milyen érzésekkel viseltetett irántam, amikor elköszöntem tőle, hiszen sápadt és szobormerev arcáról képtelen voltam leolvasni bármi egyebet is a sötét és nyomasztó bánaton kívül, amelyet titkolni kényszerült, minthogy Everett úrfi iránt érzett szerelmét aligha üdvözölte volna a Peabody család, vagy a társaság bármely más tagja. Abban bizonyos vagyok, hogy amikor magára hagytam, inkább volt szomorú és talán csalódott, semmint dühös: nyilván zavarta, hogy oly makacsul tudomást sem akartam venni a figyelmeztetéséről, ám azok a bizonyos erők azt súgták, többről van itt szó. Van olyan része a történetnek, amit Kirsten Skov kisasszony nem mesélt el.

Hazafelé megpróbáltam, magam elé képzelni kettőjüket, amint szűkösen, ám ennek ellenére boldogan éldegélnek a manzárdban, amelyet én ez idáig egyetlen személy számára is nyomorúságos lakásnak gondoltam. Jelentéktelen és hétköznapi apróságok jutottak az eszembe, amelyek természetesen egytől egyig az én saját emlékeim voltak, ám Kirsten kisasszony arcával párosítva mégis remekül el tudtam képzelni az ő életükként… Mindezek után egyre növekvő erővel mardosott a kíváncsiság, hogy megtudjam, miféle sötét erő vetett véget titkolni kényszerült szerelmüknek, és hajszolta Peabody úrfit öngyilkosságba.

A Strandvejen-en, alig egy saroknyira a Lindholmssti utcától, a gondolataim már ismét a titkos kamra körül forogtak. Talán mondanom se kell, eleinte most is boszorkányokról képzelegtem és bomlott elméjű alkimistákról, s olaj volt fantáziám tüzére, amit Everett Peabody-ról hallottam. Láttam őt magam előtt, amint lázas igyekezettel veti papírra a látomásait, mielőtt még az ébredés jótékony varázsa tovaűzné őket, ám e képbe befurakodott Kirsten kisasszony iszonyodó arckifejezése…

Tíz óra volt, az este és az éjszaka közötti bűverejű választóvonal, amikor az embert vagy tüstént elnyomja az álom, vagy órákig talpon marad még, akár a pirkadatot is megvárva. Eltartott egy ideig, amíg a gyertyát és a gyufásdobozt megtalálva az asztalon, fényt gyújtottam, az árnyékos szegletekbe száműzve a kis szobában uralkodó vak sötétséget, ám ezután csak addig késlekedtem a rejtekajtó zárszerkezetének felkutatásával, amíg levettem és a szék karfájára terítettem a kabátom. Hamar kiderült azonban, hogy az ablakpárkány alatti kallantyú elmozdításával még korántsem oldódott meg minden problémám, hiszen az amúgy is igen rozsdás mechanikát további trükkök óvták; végül aztán, majd’ negyedóra kínlódás után, siker koronázta a fáradozásaimat és az ajtó csikorogva kitárult. Fülsértő hangja robajnak hatott az éjszaka csendjében, s csakhamar fel is kopogott az alattam lakó.

Maga a kamra valóban nem volt nagy, sőt lényegesen kisebb annál, semhogy titkos műhelyéül szolgálhatott volna bármilyen okkultista tudósnak vagy varázslónak, ami kissé lelombozott. Egykori építői talán búvóhelynek, vagy csempészáru rejtegetésére használhatták. Valamennyi lehetséges felületet bepolcozták, s ezek most roskadoztak a porlepte könyvektől és iratkötegektől, valamint számos olyan tárgytól, amelyek származási helyéről és rendeltetéséről még antropológiai tanulmányaim ellenére is csak homályos sejtéseim voltak.

A krétarajzokra egészen véletlenül bukkantam rá, amikor véletlenül felgyűrtem a kamra padlójára vetett rongyszőnyeg egyik sarkát: kusza és riasztóan emberidegen kalligráfiákat láttam egy nagy hexagram körül, amelynek csúcsai közül kettő délkelet felé mutatott, a ház szerkezetétől teljesen függetlenül, megmagyarázhatatlan dőlésszögben épített falak egyikére. Hosszú percekig álltam ott és meredtem magam elé döbbenten. Felfedezésem vagy azt jelentette, hogy Kirsten kisasszony még annál is nagyobb szeletét hallgatta el az igazságnak, mint gondoltam, vagy – ami sokkal valószínűbb – állításával ellentétben az ifjú Peabody nem csupán romantikus titokzatossága miatt kedvelte a titkos kamrát. Kedvese távollétében nyilván előszeretettel mélyedt el különféle okkult tanulmányokban, s nyilván ezek vezettek a későbbi rémálmaihoz is.

Kíváncsian vettem le a polcról egy könyvet és fújtam le róla a port; nagyon régi lehetett, kiadási dátum sem volt benne. Arabul írták, így azon felül, hogy roppant érdekesnek találtam az írásjelek számomra teljesen követhetetlen vonalvezetését, nemigen tudtam mit kezdeni vele. A könyvet lapozgatva azonban az egyik oldalon váratlanul furcsa jelekre lettem figyelmes, amelyek első látásra megegyeztek azokkal, amiket a padlóra rajzoltak, illetve nagyon hasonlítottak a manzárd falait csúfító foltokra is. Borzongva csuktam össze és tettem vissza a könyvet a helyére és már épp nyúltam volna egy másikért, amikor felfigyeltem egy naplóra. Kíváncsian kaptam fel és lapoztam bele: kusza és elkapkodott betűkkel írták, ám angolul, méghozzá minden valószínűség szerint maga Everett Peabody. Az ő naplója volt hát, okkult kutatásainak és kísérleteinek krónikája.

A manzárdban nem lévén kályha – a fűtésről az egyik fal mögött futó kémény volt hívatott gondoskodni –, a teáról le kellett mondanom, így ennek híján heveredtem le a reggel bevetetlenül hagyott ágyra, s fogtam bele a napló elolvasásába, nem várva meg a következő napot, hogy végre megismerhessem a titkot, amelytől Kirsten kisasszony annyira óvott. Az első oldalt 1876. november 1.-én keltezték és az alábbiak álltak rajta:

„Kirsten egy unokatestvéréhez ment látogatóba, így zavartalanul dolgozhattam. Egy óra volt még hátra éjfélig, bőven volt hát időm mindent előkészíteni. A délután során számtalanszor elismételtem a formulát, így a tekercs nélkül is tudtam a szövegét, ám a biztonság kedvéért feltűztem azt is a falra, a csillaggal szemben.”

Megütközve meredtem a sorokra. Everett Peabody tehát nem egyszerűen érdeklődést mutatott az okkult dolgok iránt, mint azt Kirsten kisasszony mondta, de nyilván minden magányos éjszakát kihasznált arra, hogy varázslással foglalkozzon. Kíváncsian olvastam tovább.

„Éjfélkor ültem le a csillag közepére és miután magamra zártam azt, a Szent Föld felé fordulva többször is elismételtem a formulát. A falak oly hirtelen tűntek el körülöttem, hogy egy pillanatra émelygés fogott el. Körülnézvén különös vidéket tárult a szemeim elé, ami egyébként nagyon is hasonlított a Kastetvej-re. Tisztán láttam a kórház és a Sankt Mariae Kirke tömegét a távolban, megbizonyosodtam róla, hogy még mindig Aalborg-ban vagyok, még ha a látkép minden részlete oly visszataszítóan idegen is mindattól, amit jól ismertem. A házakat egytől egyig romba döntötte valami ismeretlen, pusztító erő, s most kiégve meredeztek a Nap nélküli, sápadt sárga égbolt felé. És semmi, de semmi nem mozdult, akárha egy dagerrotípiát néznék. Vajon miféle tragédia történhetett? A nyomasztó egyhangúságtól rosszullét kerülgetett, ezért megtörtem a csillagot.”

A bejegyzés itt véget ért, én pedig elgondolkozva bámultam takaróm mintázatát. Everett Peabody-nak a naplóban említett tekercs szövegét ismételgetve bizarr látomása támadt, amire ugyan más magyarázatot, mint a kábítószerek okozta delírium, egyelőre elképzelni sem tudtam, ám ami elég ijesztőnek bizonyult ahhoz, hogy rémálmai legyenek tőle. De bármi váltotta is ki, a leírt látomást egyszerűen nem tudtam a túl élénk fantázia számlájára írni. Töltöttem magamnak egy fél pohár bort és tovább olvastam.

„November 2.

Ma ismét megidéztem Őt, bár valamiért továbbra sem volt hajlandó mutatkozni előttem. Odakint délelőtt volt, ám a bezárt kamra sötétje elégnek bizonyult a szertartáshoz. A vidék, amelyet láttam, ezúttal is Aalborg volt, ám ha ez egyáltalán lehetséges, még borzalmasabb volt, mint előző alkalommal: a Halál jelenléte szinte kézzelfogható volt, sehol sem láttam azonban holtakat vagy haldoklókat. Üres és néma volt minden, puszta és hideg, míg az égbolt ezúttal vörös és fekete volt, akár ha festékek keveredtek volna össze egy őrült impresszionista festő vásznán. Semmi sem mozdult, csak a szél jajongott sivítva a csorba házfalak és a csonka csontvázakká aszott, feketére égett fák között. Lementem az utcára, de nem tudom, hogyan: nem emlékszem a lépcsőházra, rémlik ugyanakkor egy szűk és sötét folyosó, amelyen épp csak keresztülfértem. Odalent mindent vastagon borított a korom és a hamu, mintha tűzvihar söpört volna végig Aalborg-on, forró szelével sorra döntve össze a város valamennyi épületét.

Az első, szénné égett holttestet két utcával odébb találtam, épp a sarkon: arccal a föld felé feküdt, s talán a templom irányába tartott, nyilván ott remélt menedéket a szörnyű halál elől.

Abban a reményben, hogy odabent élő embereket találhatok, a Sankt Mariae Kirke felé vettem az irányt, ám a tegnap,már tisztes távolból is félelmetes, megfeketedett épület most oly elviselhetetlen fenyegetéssel magasodott fölém, hogy a legszívesebben sarkon fordultam és elrohantam volna. Hogy végül is mi vett rá arra, hogy rettegésemet legyűrve belépjek a templomba, nem tudom, de azóta is azt kívánom, bár ne sikerült volna úrrá lennem az érzéseimen!

A félig beomlott boltozatok alatti félhomályban elüszkösödött padsorok álltak, zsúfolásig tele emberekkel. Illetve mindazzal, ami a tűz pusztítása után megmaradt belőlük. A szavakkal le nem írható szenvedés borzalmasan összeégett, morbid szobra volt immár valamennyi, halálos imába dermedten a sátán templomában. Sikítva téptem ki magam a lidércnyomás bűvöletéből és reszkető kézzel törtem meg a csillagot.”

Ilyen és ehhez hasonló látomásokról szóló beszámolók követték egymást még jó néhány oldalon keresztül, amelyek szűkszavúságuk ellenére is egyre csak mélyítették bennem az irtózatot, ami mélyvörös tintaként itatta át a napló valamennyi oldalát, mígnem egyszerre szamárfüllel jelzett laphoz érkeztem. Kíváncsian kezdtem olvasni:

„A rettenetes rémálom tegnap megismétlődött, és Kirsten egyre jobban aggódik értem. Vonaton utaztam, úgy rémlik, London irányába; néhány idegen arctól eltekintve valamennyi utast ismertem, kit jobban, kit csupán látásból, ám azzal már szinte az első pillanattól tisztában voltam, hogy éppoly idegenek a környező világtól, mint én magam.

A vonat álmosítóan egyhangú zakatolással haladt előre megszokott és unalomig ismert útvonalán, mint már oly sokszor ezelőtt, most valahogy mégis másmilyen volt minden, bár nem tudom, miben állt e másság. Mosolygós idős hölgy utazott a velem szemközti ülésen, néha ránéztem, aztán körbe megint.

Semmi szokatlan.

Minden olyan volt, mint máskor, én pedig nem találtam semmit, ami megmagyarázná a bennem egyre erősödő, furcsa érzést, amelytől a nap mint nap látott dolgok egyszeriben idegenné váltak. Ekkor kinéztem a vonat ablakán. Az elővárosi házaknak nyomuk veszett a felhőfehér ködben, csak üszkös romok meredeztek elő innen-onnan, komor sírkövekként, tövükben pedig temetetlen holtak hevertek szerteszét, testük az éppen végzett cselekvés utolsó, és a kétségbeesett menekülés első mozzanatának iszonytató olvadékába dermedve. És volt valami, ami ezt a gyomorkavaró látványt még borzalmasabbá tette.

Szén.

Ez volt az első és egyben az egyetlen szó is, ami az eszembe jutott róluk. Mintha az emberek a haláluk pillanatában eggyé olvadtak volna a saját árnyékukkal.

Hamu.

Hamu a földön, hamu az égen: az ég is hamuszürke volt felettünk.

Nem.

Az ég szürke volt a hamutól. A sivár látkép téli tájra emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy a nyomasztóan nehéz felhők most milliók porát könnyezték. A horizonton az ég egy helyen lázfényben izzott, mintha tűzhányó tombolt volna arrafelé. Jól emlékszem, egyszer olvastam egy könyvet Pompeii-ről, a római városról, amelyet mindenestől elnyelt a Vezúv forró okádéka; az a távoli izzás éppen erre emlékeztetett.

Kiégett romok mindenfelé, ameddig csak a szem elláthat.

De nem, ez mégsem olyan, mintha tűzhányó pusztított volna: ugyan sohasem volt alkalmam vulkánkitörést megfigyelni, bizonyosra vettem, hogy itt, e London-szerű városban valami egészen más történt. Mindenütt csak szén és hamu, sehol egy fa, egy valaha nyilván impozáns bronz szobor pedig olyan volt most, megfeketedett talapzatára olvadva, akár egy hatalmas, csonkig égett gyertya.

És én semmit sem értettem az egészből.

Amint leszálltam a vonatról, az mindenestől el is tűnt a gomolygó, sűrű és nyirkos ködben, akárha sosem létezett volna, én pedig egyből egy utcán találtam magam az állomás peronja helyett. Most egy tér északi oldalán voltam; rövid, döbbent és egyre inkább elkeseredett bámészkodás után elindultam déli irányba. A város eltűnt, elhamvadt… Belerúgtam valamibe, lepillantottam. Egy szénné égett test hevert előttem, jobb karja arasznyi szakaszon porrá omlott. Nem messze tőlem egy velocipédet vettem észre: csupán a fémváz maradt meg belőle, az is a kockakövek közé olvadt…

Felüvöltöttem.

Hisztérikus ordításom az egyedüli hang volt ebben a rendellenesen csendben, s riasztóan gyorsan, visszhang nélkül halt el.

Az egyedüli hang.

Rohanni kezdtem ekkor, keresztül a halott téren, a halott utcákon, végig a hamuvároson és közben üvöltöttem, egyre csak üvöltöttem, noha magam sem értem, miként lehettem erre képes örült rohanásom közben; erőm végül elfogyott, ekkor lerogytam az utca kövezetére és csak zokogtam. Egyszer csak valami a vállamhoz ért, mire összerezzentem és felnéztem: egy ember állt előttem, ám hogy férfi volt-e vagy nő, képtelen voltam eldönteni. Az egész teste egyetlen égett hústömeg volt csupán, ruhájának megfeketedett foszlányai belesültek a bőrébe. Felemeltem a fejem, hogy az arcába nézzek.

Nem volt neki.

Ez volt az a pillanat, amikor elkínzott elmém megadta magát az iszonyatnak. Sikítani kezdtem, mint aki az eszét vesztette és olyan erősen szorítottam össze a szemhéjaimat, hogy az már fájt; egyre azt kívántam, bárcsak feltámadna ismét a várost elemésztő tűz, legalább addig, amíg örökre leforrasztja a szemeimet, csak hogy ne kelljen soha többé látnom azt a valamit, egy valamikori emberi lényt, aki most ott állt előttem és szárazon recsegve szuszogott a fülembe. Nem akartam látni a szenet és a hamut többé. Sikítoztam jóformán lélegzetvétel nélkül, miközben az a rémálom-szülte lény újra és újra hozzám ért…

Kirsten ébresztett fel szörnyű rémálmomból, s arcán rettenetes félelem ült, mintha ő maga is látta volna az égett várost. Reményem, miszerint a varázslat megtörésével megszabadulhatok a Látótól és az egész átkozott rémálom-világától, egyre sorvad.”

Hajnali három volt, a boszorkányok órája, amikor a napló végére értem, és bár fáradt voltam, a fejemben kavargó gondolatok még jó ideig távol tartották tőlem az álmot. Everett Peabody kísérteties látomásai kezdtek bennem is vad víziókat kelteni, amelyek olykor riasztóan élesek és szörnyű részletekben gazdagok voltak.

Jóformán egész másnap hasznavehetetlen voltam a kimerültségtől, úgyhogy bár terveim között szerepelt a könyvtár ismételt felkeresése, a kávézónál, ahol Kirsten kisasszony is dolgozott, nem jutottam messzebb.

- Megtalálta, amit keresett, uram?

Alig ültem le az egyik asztalka mellé, ő már ott is volt egy csésze gőzölgő kávéval, éppen úgy ízesítve, ahogy szeretem: nyilván emlékezett tegnapról, ami módfelett figyelmes természetre vall.

- Még nem teljesen, Kirsten kisasszony – feleltem fáradt mosollyal –, ám eddigi felfedezéseim is igen mély benyomást tettek rám.

- Mindezt jól láthatja bárki, akinek szeme van – nyilván jól látszott az arcomon, s talán egész testtartásomon, hogy az éjszaka jó részét ébren töltöttem – És még mindig úgy véli, érdemes tovább kutakodnia ahelyett, hogy rám hallgatna?

- Találtam egy naplót – igyekeztem olyan halkan beszélni, hogy ne hallja rajta kívül más a mondandómat – Rettenetes dolgok vannak leírva benne, sokkalta rosszabbak, mint amikre tegnap esti beszélgetésünk után számítottam. És mivel úgy vélem, hogy Peabody úrfit saját, sötét titkok iránti vonzalma taszította végromlásba, kötelességemnek érzem, hogy a dolog végére járjak.

- Tegyen belátása szerint, uram.

Azt vártam volna, hogy indulatosan sarkon fordul és faképnél hagy, ám nem ez történt: mintha habozott volna.

- Ön aggódik értem, Kirsten kisasszony, ez a napnál is világosabb. Minek köszönhetem e kitüntető figyelmet?

- És ha így van? – ezúttal tényleg dühösen nézett rám – De ne sejtsen személyes indokot az ön iránti aggódásom mögött, uram; ha ön kötelességének érzi kideríteni az igazságot, úgy én is kötelességemnek érzem, hogy lehetőségeimhez mérten megóvni próbáljak mindenkit ama szörnyű végzettől, amit Peabody úrfi, az ön állítása szerint, saját maga idézett önnön fejére.

Kirsten kisasszony a jelek szerint nem kívánt többet mondani, ezért aztán, míg ő visszatért a munkájához, én a könyvtárból előző nap elhozott könyvet vettem elő és kezdtem olvasni.

„A világon ismert valamennyi vallásban fontos szerep jut a túlvilági létnek” – kezdődött ekképp az egyik fejezet, amelynek szavaira minden igyekezetem ellenére is nehezemre esett koncentrálni – „Többnyire a Bibliából is ismert Menny és Pokol a két uralkodó motívum, az üdvözült, vagy elkárhozott lélek „új otthonai”, bár nem egy tanítás szól az újjászületés lehetőségéről. E fejezetben főként a Pokol kérdését járjuk körbe kicsit alaposabban. Először is, tisztázzuk magát a fogalmat: ha lefosztunk róla minden dantei borzalmat, csupán egy börtönszerű hely marad, ahová a bűnös életűek lelkei kerülnek a haláluk után. Ha viszont nincsenek az elrettentő képek, amelyek erényes életre ösztönöznének az bennünket, nem marad semmi, ami félelemmel tölthetne el, amikor a Pokolra gondolunk. De vajon valóban így van-e ez? Ismeretes egy kézirat, amely a Renschel-i kolostorban született az 1680-as években, s amely szerint – és e tekintetben meglepően sok hasonlóságot mutat az öngyilkossággal sikertelenül próbálkozók halál-közeli élményeivel – a Pokol nem egyéb egy végtelenül sivár és nyomasztóan színtelen világnál, ahol bár megtalálható mindaz, ami az élők világában is nap mint nap körülvesz bennünket, a számunkra megszokott dolgokat olyannyira átitatja a pusztulás, hogy még a legjelentéktelenebb apróságok is elviselhetetlen gyötrelmet okozhatnak a…”

Pillanatok alatt felébredtem. Miközben a szerző Platón Respublica-jának tizedik könyvéből emelt ki bizonyos részleteket, majd Emanuel Swedenborg halál-közeli tapasztalásairól írt, az én szemeim csupán siklottak a fekete betűk sorain, gondolataim közben egyre Everett Peabody naplóján jártak. Nemde egy végtelenül kopár, letarolt vidékről álmodott ő maga is a beszámolói alapján, ismerős városokról, amelyeket szinte a földdel tett egyenlővé az ismeretlen, rég elvonult pusztítás?

Bár magam is olvastam korábban jó néhány beszámolót halál-közeli tapasztalatokról, mindezidáig fel sem merült bennem a gondolat, hogy párhuzamot vonjak közéjük és Everett Peabody látomásai közé. Mert igaz ugyan, hogy feltűnő különbségek mutatkoztak a halál közeléből visszatérők által leírt Pokol – vagy inkább Poklok – és a fiatalembert kísértő víziók között, szöget ütött a fejemben egy hátborzongató gondolat, mely szerint az álombéli hely, amely apróbb részleteitől eltekintve mindannyiszor ugyanaz volt, nem lehetett-e valójában sokkal több, mint egy visszatérő rémálom állandóan ismétlődő képsora. A naplóban többször is említett egy bizonyos Látót – bár a személyére vonatkozóan sohasem bocsátkozott részletekbe –, akit vagy amit megidézve jelent meg előtte a látomás-város és gyötörte a borzalmaival, amíg csak a fiatalember elméje el bírta viselni… Gondolni sem mertem arra a lehetőségre, hogy az Everett Peabody által leírt rettenet bármilyen formában is része lehet a világunknak, s nem csupán az ő túlfűtött képzeletének terméke, ugyanakkor valahol a lelkem mélyén egyre biztosabban éreztem, hogy hosszú évek hiábavaló erőfeszítései után most végre ismét az ősi titok nyomára akadtam. Elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, még egyszer beszélek Kirsten kisasszonnyal és alig győztem kivárni a munkaideje végét, hogy ezt megtehessem.

- Ön itt? – nem tűnt meglepettnek, amikor a kávézóból hazaindulva megpillantott engem az üzlethelyiséggel szomszédos kapualjban – Előre figyelmeztetem, uram, hogy ha ismét Peabody úrfiról óhajt kérdezgetni…

- Pontosan ez a szándékom, Kirsten – ezúttal elhagytam az udvarias kisasszonyozást.

- …, verje ki a fejéből – fejezte be a mondatot, mintha meg se hallotta volna a közbeszólásomat – Már hallott mindent, amit el tudtam és el akartam mondani.

- És ha én ennél sokkal többet akarok tudni? Mi van akkor, ha közben én is megismertem a történet néhány részletét, amelyeket az ifjú Peabody esetleg eltitkolt ön elől?

Ha szavaimat kihívásként értelmezte, úgy tüstént meg is felelt rá, ugyanis karon ragadott és szabályosan bependerített a soron következő kapualjba.

- A legapróbb részletéig ismerem Everett Peabody úrfi életének utolsó időszakát – nem csupán a szemei tartottak delejes béklyóban, meglepően erősnek is bizonyult filigrán alkatához képest –, beleértve a halálát és azt is, ami után ön kutat. Egyelőre még csupán megsejtette az igazságot, uram, ám talán ennyi is elég lehet, hogy megértse, semmi kedvem újra átélni a történteket!

- Tegye meg mégis, az én kedvemért! – nem próbáltam ellökni magamtól, vagy más módon szabadulni a szorításából – Tekintheti akár egy haldokló utolsó kívánságának is, de a hátralévő életem szempontjából kulcsfontosságú bizonyos információk birtoklása, így egyszerűen muszáj minden lehetőséget megragadnom, ami közelebb juttathat a megszerzésükhöz! Szeretném tehát tudni, hogy pontosan mi az, amitől ön szerint óvakodnom kellene, Kirsten.

- Amiről nem tud, az nem is árthat önnek, uram – elmosolyodott, bár semmi barátságosság nem volt ebben a mosolyban – Szimatolgasson csak nyugodtan tovább, ám tegye ezt egyedül és a saját szakállára, engem pedig hagyjon ki belőle!

- Ön nyakig benne volt már jóval az én ideérkezésem előtt is, kisasszony! – vágtam vissza indulatosan. Nemcsak hogy nem húzódott el, de még mindig keményen tartott, ami már kezdett kissé feszélyezni – Éppen ezért az ön felelőssége is, hogy a borzalom, ami Everett Peabody úrfi életét kioltotta, több áldozatot már ne szedhessen!

- Most a saját szavaimat próbálja ellenem fordítani, uram, de hiába – Kirsten ezúttal csupán suttogott, mégis tökéletesen értettem minden egyes szavát – Ha volt és van felelősségem, annak eleget tettem azzal, hogy figyelmeztettem önt a fenyegető veszélyekre, méghozzá nem is csak egyszer, ám ennek láthatóan nem sok haszna volt. Azt azonban tudnia kell, hogy nincs ezen a világon olyan erő, ami megakadályozhatná, hogy – az ön szóhasználatával élve – a borzalom újabb és újabb áldozatokat szedjen!

Végre eleresztett és hátrébb is lépett kissé.

- A napló szerint, amelyre sok más egyéb között a titkos kamrában bukkantam, az ön boszorkány barátja megidézett valamit, talán egy szellemet.

- Na és?

- Sehol sem említi viszont, hogy sikerült-e megtörnie a varázst, és ha igen, hogyan és mivel. Én ugyan nem sokat konyítok a mágiához, de annyit azért megtanultam már, hogy ha valamit megidéznek, azt ugyanúgy vissza is lehet küldeni.

- És pontosan miért mondja mindezeket most el nekem? – csattant fel Kirsten türelmetlenül – Bökje ki végre, mit akar tőlem uram!

- Csupán egy őszinte választ, kisasszony: biztos, hogy minden, amivel Everett Peabody úrfi életének utolsó időszakában foglalkozott, abban a kamrában maradt?

Sokáig, nagyon sokáig hallgatott, mielőtt válaszolt volna, s akkor is úgy kezdett beszélni, hogy közben továbbindult hazafelé, oda sem figyelve, követem-e.

- van egy láda a lakásomon, amit magammal hoztam onnét, tartva attól, hogy bárki illetéktelen megtalálhatja. Először azt hittem, az úrfi a személyes holmiját tartja benne és… Szerettem volna valami emléket tőle, amit nem hat át a sötét iszonyat…

- Jól sejtem, hogy valami egészen mást talált a láda fedele alatt?

- Egy másik naplót ama bizonyos rajzokkal, amelyeket korábban már említettem önnek – suttogta és szemmel láthatóan megborzongott –, valamint a gyűjteménye leginkább iszonytató darabjait.

- Hajlandó volna átadni nekem e láda tartalmát, Kirsten?

Nem válaszolt, csupán némán bólintott.

***

„Álmaimban egyre több riasztóan éles és pontos részletet fedezek fel, csupa olyan dolgot, amelyek mellett nap mint nap elmegyek.”

E mondattal indította Everett Peabody második naplóját, immáron keltezések nélkül, csupán sorszámokkal látva el hátborzongató és helyenként csaknem olvashatatlan bejegyzéseit. Egész idő alatt, míg Kirsten kisasszony lakása felé tartottunk, ő egyetlen árva szót sem szólt hozzám, s látszott rajta, mennyire megkönnyebbül, hogy a fiatalember hagyatékát rejtő ládikóval együtt az ajtó külső oldalán tudhat engem. Sietve indultam hát haza, hogy mielőbb belevethessem magam az olvasásba.

„Az álmokba beleszövődnek korábbi életem emlékképei is, amelyek egykor szépek, kedvesek voltak a számomra, ám mostani eltorzult formájukban leírhatatlanul utálatosak; a Látó nem könyörül rajtam, s lelkiismeret-furdalás nélkül meggyalázza mindazt, ami kedves nekem, talán hogy ezzel is érzékeltesse, miféle hely mutatkozott meg kíváncsi szemeim előtt. Nem tudom, miért visznek vissza lidércnyomásos álmaim éjszakáról éjszakára mindig ugyanoda, hiszen nemcsak megtörtem a varázslatot, mely az Idő és a Tér sötét, dimenziók nélküli mélységeiből felhívta a Látót, de megsemmisítettem mindent, ami hidat verhet a két világot elválasztó szakadék fölé. Egyetlen magyarázat lehetséges csupán, amire azonban gondolni sem merek: a Látó valamilyen istentelen igézet révén megkaparintotta a lelkem és most azon munkálkodik, hogy mindenestől a magáévá tegye.”

A hideg futkosott a hátamon miközben e sorokat olvastam, mert a reszketeg, alig olvasható betűkkel írt szavak, amelyeknek mindegyikét megfoghatatlan félelem itatta át, az utolsó reményemet is szertefoszlatták: Everett Peabody, aki énnálam minden bizonnyal avatottabb ismerője volt a varázslatoknak, nemcsak felidézte, de megpróbálta vissza is küldeni az általa Látónak nevezett entitást, ám az ördögi teremtményen – a napló és a történtek tanúsága szerint – nem volt többé hatalma.

„Elmebeteg színekkel telemázolt égbolt alatt vonszoltam előre magam, testileg-lelkileg egyaránt elgyötörten. Aalborg – vagy London, Liverpool, ki tudja már? – romjai közül mindenfelé nyomasztó és minden emberi elvtől teljesen idegen logika szerint épített, ciklopszi épülettömbök meredeztek ocsmányul az ég felé, a puszta létükkel is gúnyolva a geometria valamennyi törvényét. Roppant kőtornyok lebegtek magasan a föld felett, csupán egyetlen, lehetetlenül vékony pilléren támasztva meg több száz tonnás tömegüket, míg másutt irdatlan kúpok érintettek a csúcsukkal meredek szögben lejtő, önmagukból is kicsavarodni látszó síkokat. Az utcák papírszalagokként fonták körül a szédítő és lehetetlen épületeket, néhol spirálként csavarodva köréjük és egymás köré, hajmeresztő irányaikkal fittyet hányva a gravitációra. A legszörnyűbb azonban mégis az volt, hogy e pokolbéli csinálmányok oly természetességgel nőttek ki a romba dőlt város általam oly jól ismert épületei közül, mintha mindig is összetartoztak volna. Úgy éreztem, a Látó eltűntette a határokat és most egyszerre, egybeolvadva látom a Mindenség dimenzióit.

Mindeme borzalmak azonban csupán díszletéül szolgáltak a valódi iszonyatnak, amit szemeim látni kárhoztattak: e város lakóinak. Látványuktól téboly és rosszullét kerülgetett és talán sikoltoztam is volna, ha valamely láthatatlan erő meg nem bénít. Többnyire antropomorf lények voltak, ám külsejük maga volt az emberi nem gyűlöletes és obszcén megcsúfolása. Mozgásuk nem volt több hányingert keltő vonaglásnál, amiben nem volt semmi csodálnivaló elképesztően torz végtagjaik láttán, amelyek ráadásul a legelképesztőbb helyeken nőttek ki a testükből. Egyikük, aki valaha talán nő lehetett, most nevetségesen hosszú és vékony szöcskelábakon ugrándozott, potrohként maga után vonszolva egyetlen, hatalmasra duzzadt bőrtömlőként lógó mellét. Kissé ügyetlenül került ki egy férfit, aki karok és lábak nélküli torzóként állt az út mellett, agyveleje undorító kocsonyaként remeget csonttalan fejében. Aztán egy másik nőt láttam, aki bár mentes volt minden testi torzulástól, igéző szépsége ellenére éppoly visszataszító volt, mint a többi: szélesre tárt combokkal ült az útpadkán, s vihorászást fájdalmas sikolyokkal kombinálva, éppen a saját zsigereit szülte kínlódva a világra. Egy másik alak ormótlan mancsokat húzott maga után a földön, míg egy harmadik olybá tűnt, mintha elevenen kifordították volna…

A degenerációk émelyítő tárháza volt ez az önmagában is abnormális város, undorítóan obszcén borzalom, ami csakis egy őrült elméjében foganhatott meg. Leírni sem vagyok képes mindama rettenetes dolgokat, amelyek rémálom-utazásaim minden pillanatában tömegével ostromolták józan eszem egyre gyengülő védfalait, hogy végül magukkal rántsanak az őrületbe, ezért próbálok inkább azokra a részletekre visszaemlékezni, amelyek mindeme szörnyűségek környezetéül szolgáltak. Bármilyen visszatetsző volt is, ennek az önmagából kicsavarodott városnak is megvoltak mindazon jellegzetes vonásai, amelyek az összes többire is ugyanúgy jellemzők: láttam parkokat és tereket – persze mindegyik magán viselte a környezetét elcsúfító torzulás jegyeit –, szobrokat, amelyek viszont egytől egyig tökéletesen arányos, ám leheletfinom és törékeny, mezítelen nőalakokat ábrázoltak, amelyekhez foghatókat a gótikus katedrálisok névtelen mesterei álmodtak a hideg kőbe. Hosszú hajuk Medusa csápjaihoz hasonlóan lobogott, míg ők maguk hol valamely egzotikus, az érzékeket és a férfiúi vágyat feltüzelő keleti tánc mozdulatába dermedve álltak, hol a térdüket a mellkasukhoz ölelve ücsörögtek vastag avartakarót utánzó talapzatukon. Kimondani vagy leírni talán illetlenség ilyesmit, de úgy emlékszem, e mezítelen szobrok nagyon is hasonlítottak az én Kirsten-emre, amit a Látó egy újabb kegyetlen tréfájának tudtam be.

Az egyik parkban sétálva szórakozottan felvettem egy kavicsot, ami leginkább a gyertya oldalán lecsordulva megdermedő viasz cseppkőformáira emlékeztetett, s szorosan az öklömbe zártam. Hamar átvette a testem melegét és én boldog voltam, hogy végre találtam valamit ebben az elátkozott lidércnyomás-világban, ami romlatlanul, az enyészet bűzétől mentesen adja vissza nekem az álmaimban oly távolinak tűnő otthont.

Ama város-formát öltött Pokolban tett céltalan bolyongásaim során, mikor is az egyedüli vezérlőelvem a legiszonyatosabb helyek elkerülése volt, egyszer felfigyeltem egy hangra, illetve hangok sokaságára, amely rendkívül távolról jutott el hozzám. E távoli hangok olvadéka olyan volt, akár a szél vonyító zúgása, míg máskor valamely pokolbéli nagyzenekar idegtépően disszonáns muzsikájának véltem. Némelykor ijesztő mormolás is társult ördögi fohászként e kakofóniához, és üvöltések, amelyek egészen biztosan nem emberi toroktól származtak.

Erős rosszullét környékezett, amikor felriadtam és egész testemben reszkettem, noha nem a hideg miatt: rajtam volt nem csak a saját takaróm, de Kirsten-é is, nyilván ő maga terítette rám valamikor az éjszaka folyamán. Ő maga mezítelenül feküdt mellettem, teste világítani látszott az ablakon besütő holdfényben, a régi és foszladozó csipkefüggöny árnyéka pedig furcsa mintákként vetült a bőrére, amelyeket hagymázas látomásoktól még mindig kábult elmém szentségtelen írásjeleknek vét… Emlékszem, egy hajszál választott el attól, hogy rátámadjak az én békésen alvó kedvesemre és kiszorítsam belőle a szuszt. Üvölteni tudtam volna, ám ehelyett csak csendesen zokogtam, nehogy megzavarjam az álmát.”

Őszintén megvallom, akkor engem se sok tartott vissza attól, hogy üvöltsek. Egy gigantikus város, amiben ha fel is fedez valami ismerőset az emberi szem, az csupán a látni vélt dolog otromba kigúnyolása… Ősi és titokban, szájról szájra továbbadott legendák őrzik ilyen városok emlékét, amelyeket még jóval az emberi faj megjelenése előtt építettek azok, akik hajdan e planétát lakták. És bár soha, egyetlen utazó sem számolt be arról, hogy akár a leghalványabb nyomát is felfedezte volna ilyen városoknak, a legendák kikezdhetetlenül tartották magukat – torz humanoidokról és ördögi rituálékról azonban egyetlen általam ismert változat sem tesz említést. Everett Peabody naplója az elfeledett múlt egyre sötétebb és bizarrabb mélységeibe vitt engem.

„Az álom ezúttal fényes nappal ragadott el egy parkból, közelebbről is egy padról, mely fölé évszázados tölgyfa tartott árnyékot” – olvastam a következő bejegyzés elején – „Ezúttal messzire elkerültem ama Kárhozottak Városát, utam egy árnyas ligetbe vezetett. Ami talán a Frederiks Kilde lehetett egykor, mielőtt fáit elcsúfította volna a beteges túlburjánzás. A park végén viszont nyomát sem leltem a Gammel Kaervej házainak, csupán egy még sűrűbb erdőt találtam.

Erdő.

Szép hely.

Imádom az erdőket. Minden erdőt.

Ezt az egyet kivéve. Ezt gyűlöltem.

Elszenesedett facsonkok voltak itt csupán, ameddig csak a szem ellátott. Nyomasztó síri csend vett körül és több ezer égre meredő, fekete karó, egytől egyig nyirkos a mindenütt ott gomolygó, sűrű ködtől. Az ég is szürke, mint szinte mindig, a földet szürke hamu borítja, itt-ott néhány széndarab hever... Már megint.

Talán madarak voltak, vagy mókusok, a fene se tudja.

Úgy okoskodtam, hogy ha ez valóban a Frederiks Kilde, úgy délkelet felé lennie kell egy tónak; fogalmam sincs, miért éreztem úgy, hogy arra, oda kell mennem. Haladtomban a táj mit sem veszített varázsából, így többnyire csak magam elé meredtem, igyekezvén tudomást sem venni a borzalmakról körülöttem. Mintha legalábbis szikrányi esélyem lett volna rá, hogy kizárjam ezt a rettenetes rémálom-világot a tudatomból!

Úgy negyedóra gyaloglást követően értem el célomat, ám a tó nem volt sehol. Hatalmas gödröt láttam magam előtt, lényegében éppen azt, amire számítottam is. A túlsó part nem látszott a ködben, míg az innensőt hamu és szén borította vastagon.

Mi más…?

Jobb felé indultam, s oda sem pillantva siettem el egy fekete kupac mellett, ami valaha talán ember volt. Egy másikat átléptem, odébb három kisebb hevert.

Családi piknik…

A terep váratlanul emelkedni kezdett, amire nem emlékeztem korábbi, a valódi városban tett sétáimról, s az irány, amit követtem, kisvártatva sziklák közé vezetett: aq tó felőli oldaluk ezeknek is megfeketedett, sőt itt-ott megolvadt a világot mindenestől elnyelő tűzviharban. Megkerültem az egyik nagyobb sziklát, hogy aztán földbe gyökerezett lábakkal bámulhassam azt az iszonyatot, amit mindeddig jótékonyan eltakart előlem.

Ez nem égett szénné.

Ez csak összeégett.

Kínlódó görcsbe merevedett teste csupasz volt, nyilván a lángok meztelenítették le; egy nő. Azaz, inkább leány volt, hiszen alkatából ítélve nem lehetett több tizenöt-tizenhat évesnél. Talán napfürdőzni húzódott be a sziklák közé, ezt már sosem fogom megtudni.

Kicsit lesült. Kétségtelenül morbid gondolat volt, máskor bizonnyal mélyen el is szégyelltem volna magam miatta. A lány a hasán feküdt, egész teste piros volt és hólyagok borították, a hátáról és a fenekéről tenyérnyi foltokban hiányzott a bőr. Haja nem volt, az utolsó szálig lepörkölődött.

Kicsit lesült.

Riasztott, sőt irtózattal töltött el, mennyire nem érzek semmit e halott leány láttán: talán az éjszakáimat már hosszú ideje megrontó lidércnyomások egyedüli célja, hogy kiirtson belőlem minden emberi érzést?

Kész, vége. Kiégtem.

Elmosolyodtam.

Vigyorogtam.

Aztán már röhögtem.

Halkan, majd egyre hangosabban.

Sikítottam a röhögéstől, s jól emlékszem, mily messzire visszhangzott az eszelős tájon az én eszelős röhögésem, az egyetlen hang.

Újra csak az egyetlen hang.

Ekkor vettem csak észre, hogy folynak a könnyeim. Röhögésem zokogásba fulladt: én maradtam egyes egyedül az egész világon.

- Légy átkozott! – üvöltöttem ekkor és minden elkeseredett dühömmel nekiestem a holttestnek.

- Légy átkozott!

Ütöttem, rugdostam, ahol csak értem. Leszakadt az egyik kézfeje, de akkor ez nem érdekelt, mert én üvölteni és őrjöngeni akartam.

- Légy átkozott!

Emlékszem, amikor az egyik törött borda felsértette az öklömet, felálltam és hatalmasat rúgtam a testbe, hogy az összeégett fej leszakadt és messzire gurult, a test pedig a hátára fordult. Elefántcsont bőre volt, mint az előkelő angol kisasszonyoknak, mellei kicsik voltak és formásak, szemérmét puha, vörös szőr borította…

Kirsten.

Akár az én imádott Kirsten-em is lehetett volna… Gyönyörű volt, még holtában is.

Mégsem veszett ki hát belőlem minden emberi érzés, mégsem tudott hidegen hagyni a halál. Csak néztem őt és zokogtam, míg az erő ki nem ment a lábaimból és le nem rogytam én is őmellé.

- Látod, mit tettek a tavammal?

Bármily képtelenség legyen is, a nyakáról leszakadt fej szólalt meg, mire én sikoltva ugrottam fel. Száraz és rekedtes volt az a hang, alig erősebb a suttogásnál, a repedezett ajkak pedig hányingerkeltő ropogással formáltak minden egyes szót. És miközben beszélt, nem egyszer volt olyan érzésem, hogy halvány fényt áraszt magából.

- Egyetlen szempillantás alatt vált köddé, bár azt hiszem, soha nem is volt több mint mély horpadásban meggyűlve gomolygó köd… Miért bámulsz így?

- Mi… Miért én? – nehezemre esett a beszéd, de ebben talán nincs semmi meglepő.

- Ki tudja? Talán kellett valaki, hogy befejezze a feliratot a sírkövön. Elvégre is, egy egész világ vált önnön maga temetőjévé, nem igaz?

- Ezek szerint… Én maradtam egyedül? – könnyezve néztem körül, azután visszapillantottam a fejre, ám az most éppoly halott volt, mint a test, amelyről leszakadt.

- Bocsáss meg…

Tétova léptekkel indultam tovább az ösvényen, amit a tóparttól idáig követtem, s ami lassanként kényelmes gyalogúttá szélesedett, épp mielőtt beleveszett volna az istentelen város labirintusába. Amennyiben még mindig Aalborg utcáit jártam, úgy most az Ostre Alle mentén haladtam nyugati irányban, vissza a Frederiks Kilde felé.”

Nem tudom, mi borzasztotta el jobban elmémet a napló olvasása közben: a lidércnyomásos látképek sokkolóan részletes leírása, vagy inkább ama tény, hogy Peabody úrfi rémálmainak helyszíne egy nagyon is valóságos világ borzalmasan eltorzult és kicsavarodott mása volt, obszcén gúnyolása mindannak, ami emberi.

„A hajmeresztő formák most is teljesen váratlanul robbantak elő a ködből, s a bizarr, emberidegen építészeti tagozatoktól, amelyek egyikének sem tudtam felismerni szerkezeti, vagy egyéb funkcióját, kezdett ismét rosszullét kerülgetni. Elértem a vasútvonalat, s minthogy biztosra vettem, rég nem használják már, úgy döntöttem, a sínek mentén haladok tovább. Leszegett fejjel lépkedtem a romba dőlt pályaudvar üszkös falcsonkjai közül előmeredő épületszörny felé, majd el mellette, igyekezvén a legkevesebbet látni belőle… Tovább a Prinsensgade-val párhuzamosan, a Vesterbro felé. Nem gyönyörködtem a középkori és klasszicista házakban, hiszen egyik sem állt már, a törmelék között bóklászó, torzszülött emberszörnyeket pedig nem akartam látni. A köd, mely mintha az égett lány kiszáradt tavától követett volna, szinte lépésenként sűrűsödött körülöttem, ám ezúttal csöppet sem bántam a dolgot, sőt inkább hálás voltam, amiért nem kell látnom környezetem visszataszító részleteit; a tejfehér gomolygásból előmeredező formák most a temető-világ sírkövei voltak.

Nemsoká elértem a Vesterbro vasúti felüljáróját, ám ezután az út meredeken lejteni kezdett, amire ez idáig még sosem volt példa: továbbra is sínek között haladtam, ám egyre inkább a talpfákba kellett kapaszkodnom, nehogy egyensúlyomat vesztve előrezuhanjak, kisvártatva pedig már azon vettem észre magam, hogy egy csaknem függőleges létrán kapaszkodok lefelé. Előttem fekete, sziklaszerű fal volt, míg mögöttem, alattam és felettem ismeretlen és végtelen semmi rejtőzött a ködben. Aztán egyszerre a fal is kezdett jelentéktelenül szürkévé és anyagtalanná válni, míg végül mér csak a létra maradt, néhány lépésnyi alattam és ugyanennyi felettem. Ettől a sivár és üres egyhangúságtól kezdtem sokkal jobban iszonyodni, mint korábban a város, vagy a lakóinak istentelen látványától.

Ahogy másztam lefelé néha úgy tűnt, hangokat hallok lágyan suttogni a ködben: édes és puha női ajkak formálta, leheletfinom szavakat valamilyen titokzatos és idegen nyelven, amelynek hangzatától azonban a hideg futkosott a hátamon. Sikoltozni akartam, elengedni a létrát és lezuhanni, ám valami delejes erő egyiket sem engedte, kényszerítve arra, hogy hallgassam azt az átkozott suttogást, amelynek szavai a Tudást hordozták magukban, az egész Mindenséget magába foglaló Őserőt, amelyből még az istenek is csupán morzsákat csippenthettek maguknak… Ám e hangok elébb vesztek bele ismét a tejfehér semmibe, semhogy tudatosulhatott volna bennem szellőnél is lengébb jelenlétük.

A köd ekkorra már szinte valamennyi érzékemtől megfosztott, egyedül a nyirkos és hideg létrafokok léteztek, s a majdnem biztos sejtés, hogy lában a következő lépésnél is talál egy újabbat. Az idő és a tér fogalmai éppúgy értelmüket vesztették, akárcsak a fent és a lent, valamiért mégis biztosra vettem, hogy lefelé haladok. Régen elfelejtettem már, mikor hogyan és miért kerültem a létrára, miként azt is, honnan indult és hová vezet. Végtelen égbolt feszül a talpaim alatt, a ködön túl, szédítő mélység tátong felettem, míg kezeim a létrafokokon túl csak nyirkos, kavargó semmit markolják. Sosem éreztem még ennyire elhagyatva magam, még a tó partján sem, ahol az az istenverte fej beszélt hozzám.

Immáron bizonyos vagyok benne, hogy a Látó kísértett meg ismét, s gyötör azóta is. Elképzelni sem tudom, hová vezet e létra, hiszen a poklot éppen rajta keresztül hagytam el; lehet hogy van valami, a Pokolnál is rosszabb hely a Mindenségben, amelynek létezéséről a halandó emberi elme a leghalványabb sejtelmekkel sem bír?

Nem tudtam és nem tudom azóta sem, mi célja volt a Látónak azzal, hogy elébb megmutatkozott előttem a tóparton, aztán pedig a Kárhozottak Városán átkalauzolva ehhez a létrához vezetett, mindössze egyetlen borzalmas sejtelem kezdett alakot ölteni az elmémben. Oly fásultsággal kapaszkodtam mind lejjebb és lejjebb a létrán, hogy észre sem vettem, mikor fogynak el alólam a fokok, csak amikor már sikoltozva zuhantam a ködben, ám talán még ez sem lett volna olyan borzalmas, ha a súlytalanság gyomorkavaró érzetén kívül bármely más inger is ér, tudatosítva a zuhanást. Mert nem fütyült a fülembe a levegő, amit keresztülhasítottam, nem feszült a testemnek légellenállás; mintha a létrától elválva magam is anyagtalanná váltam volna, egészen addig a pillanatig, amíg a zuhanás végén rettenetes erővel bele nem csapódtam saját alvó testembe, hogy aztán verejtékben úszva, hangosan üvöltözve térjek ismét eszméletre a könyvtárban, ahol elnyomott az álom…

Éles kardként hasított belém ekkor a felismerés, mely rettenetesebb volt talán még az álmaimnál is: legutóbb egy parkban voltam, mérföldekre a könyvtártól, ráadásul a vasútpálya átellenes oldalán!

Természetesen azonnal hazaindultam, jóformán elnézést sem kérve, amiért megzavartam a könyvtár nyugalmát illetlen hangoskodásommal. Rettenetesen féltem, bár talán nem is a félelem a legmegfelelőbb szó, hogy híven kifejezze akkori lelkiállapotomat. Mert mialatt fizikai testem holdkórosként keresztülgyalogolt Aalborg-on, én rémálom-béli zuhanásomban, miközben a köd lepte világ hengeres falú aknává szűkült körülöttem, megértettem azt az egyetlen igazságot, amit a nagy világvallások talán egyike sem: a Menny és a Pokol egy és ugyanaz. Ugyanannak az anyagon, téren és időn túli világnak a részei, amelynek partját a Ködtó mossa, s amely az egész világegyetemet körülfogja, hiszen nem más, mint maga az Egész. Ami belül van, az van kívül és ami kívül, az van belül – ezt a Látó mindörökre beleégette az elmémbe.”

Bármennyire hiszek is a „világon túli világ” létezésében, abban a percben biztosra vettem, hogy Everett Peabody-t tébolyba kergették saját rémálmai. Míg ő csupán arról számolt be, hogy mialatt elméjét hagymázas víziók gyötörték, testi valójában fényes nappal fel-alá járkált a városban, nekem a napló olvasása közben feltűnt, hogy nem egy sort úgy írt le, mintha éppen akkor élné át mindazt, amiről beszámol, nem pedig utólag emlékezne vissza az élményeire. Ezen felül, bizarr és visszataszító látomásaitól még bizarrabb következtetésekig jutott el, hiszen ezek túlságosan is őrülten hangzottak ahhoz, hogy csupán egy túlfűtött képzelettel megátkozott elme szüleményei lehessenek: bármit látott és hallott is álmaiban az ifjú Peabody, az bizonyosan végzetesen hatott amúgy sem túl erős idegeire.

Az őrületét bizonyítják az amúgy nem csekély kézügyességről és tehetségről árulkodó rajzok is, amelyekkel a beszámolóit kiegészítette – többnyire az általa „Kárhozottak Városá”-nak nevezett hely ocsmány épületszörnyeiről és a közöttük vonagló torzszülöttekről készített olykor lapszéli, máskor egész oldalas illusztrációkat, és bár én sosem foglalkoztam a pszichológia tudományával, annyi már első pillantásra is világos volt számomra, hogy egy súlyosan zavart elméjű ember alkotásai. Míg a felvázolt épületek egyszerre voltak organikusak és geometrikusak, látszólag fittyet hánytak mindkettő törvényeire és irányelveire, a tér mélysége pedig egyáltalán nem lett volna érzékelhető, ha nincsenek ott azok a rettenetes fél-lények. Mintha valamely ördögien gonosz erő e város létrehozásával akarta volna otrombán megcsúfolni a Genesis csodáját és gúnyt űzni Istenből, s ha létezik egyáltalán Pokol, úgy csakis ez a hely lehetett az. Saját elmémen tettem erőszakot, amikor úgy döntöttem, folytatom az olvasást.

„Két hét telt el azóta, hogy furcsa láz taszított önkívületbe, melyből csak tegnap kora délután tértem ismét eszméletre. Rettenetes, túlvilági sivatagról álmodtam ez idő alatt, mely üresebb és szörnyűbb volt annál, mint ahogy Doughty a Rub’al Khali-t leírta; ahol a port áthatolhatatlan felhővé korbácsoló szél szüntelen jajongása szinte elviselhetetlen, éjjelenként pedig pokolbéli lények imádják vad orgiákon istentelen isteneiket olyan templomok falai között, amelyek formavilága nyugtalanító hasonlóságot mutat a nyugat-európai megalitikus kultúrák építészeti törekvéseivel. Undorodva álltam egy ilyen templom mellett és néztem őket, mert valami megmagyarázhatatlan, gonosz erő nem engedte másfelé fordítani a tekintetemet – ők úgy tűnt, nem vettek észre. Elborult eelmével, kínlódva járták idióta táncukat az oltár körül, egyre ugyanazt a rövid fohászt, vagy talán himnuszt kántálva, amelyből ugyanúgy nem értettem semmit, akárcsak a…”

Itt két sor át volt húzva, ám nem elég sokszor, hogy az idegesen firkált vonalak végképp eltűntessék a szavakat:

„…uwa rhai’klotha yirwhai’nee ’saa rhu sigha Awan Rhoiyrnan otha’err Oune an’lekohaa ta wa’nrongha se…”

Szörnyű volt barbár és mindenekfelett emberidegen hangzatuk, ahogy megpróbáltam suttogva kiejteni őket, azonban mindattól, amit a rövid és kényszerű szünet – gyalogutam a könyvtártól az albérletemig – után olvastam megfagyott az ereimben a vér. Angolul írott szöveg volt ugyan, ám a kétségbeesés, amely papírra vettette, szinte teljesen érthetetlenné tett a szavait.

„Krisztusom! A legszívesebben üvöltenék, de tudom, hogy semmit sem használna. Szavak szökkennek minduntalan az elmémbe a legalattomosabb módon, hogy azután a gondolataimmal együtt a kezembe és onnét a papírra szökjenek, én pedig semmit sem tehetek ellenük…”

Az írás itt is félbeszakadt és nem is folytatódott, csak a következő oldal tetején. Érdeklődve olvastam tovább, ám a következő rész még a korábbiaknál is kibogarászhatatlanabb és zaklatottabb volt.

„Rettegek az éjszakáktól. Immár harmadik napja nem aludtam, de úgy érzem, már nem sokáig fogom bírni. Egyetlen pillanatra csuktam le csupán szemeimet a minap, máris a szédítő mélységek felett átívelő, lehetetlenül karcsú hidak egyikén találtam magam, melyek az egész Várost behálózták, összekötve különböző magasságokat és elérhetetlennek tűnő távolságokat egyaránt, hajmeresztő kecsességgel feszülve a köd lepte szakadékok fölé. A magasban jártam most ahová nem érnek fel a romba dőlt házak kormos csonkjai, ahol már nem gomolyog a Halál lehelete… Miazmás kipárolgásoktól volt ugyanakkor nehéz a levegő, mintha egy mocsár közepén lennék, s ismeretlen virágok bódító illatától, amelyeket hol érzékinek, hol undorítónak találtam.

A torzszülött ember-korcsok persze ott vonaglottak mindenhol ezúttal is, dögletességükkel fertőzve a Város hátborzongatóan idegen fenségességét. És ahogy ott álltam és néztem őket, egyszeriben arra lettem figyelmes, hogy egyikük-másikuk egyenesen visszabámul rám. Nem értettem a dolgot, hiszen mindeddig még soha, egyetlen alkalommal se adták tanújelét, hogy tudatában lennének a jelenlétemnek, így talán érthető, hogy ez az új fordulat minden eddiginél nagyobb rémülettel töltött el.

Azután egy fát fedeztem fel a távolban, azaz inkább csak a korona csúcsát, hiszen elméletileg messze a talajszint felett voltam. Egy lány ült az egyik göcsörtös ágon és integetett nekem. Ugyan messze volt, egészen biztosra vettem, hogy nem a városlakók közül való: az alakja túlságosan is tökéletes volt.

Távoli hangok ütötték meg ekkor a fülem, amelyeket a torzszülöttek láthatóan rettegtek: dudák és sípok rikoltoztak versenyt egy basszusorgona hamis mennydörgésével, s dobok döngtek követhetetlen ritmust valamilyen pokoli kántáláshoz, amit korábban a sivatagban is hallottam:

Nhgoi ann Oune, Nathan Ri’croghaia, nhgoi ann Glach’nawYkherinn, bhoalierian ta Rhaene, sa nghoi ann Fhad!

Bizonyosan nem emberi ajkak formálták e szavakat és még kevésbé szánták őket emberi füleknek. A torzszülöttek némelyike ekkor ismét felém fordult és hadonászni kezdett, mintha keserves igyekezettel próbálnának menekülésre bírni. Aztán egy repedt kürt ércsikolya véget vetett a kakofóniának, és a következő pillanatban rettenetes, leírhatatlanul ocsmány démonok szökkentek a levegőbe: tébolyult elme szülte, hányingert keltő korcsok, miknek rútságához képest az eddig látott szörnyszülöttek legborzalmasabbika is semmiségnek tűnt. A fél-lények mindeközben egyre kétségbeesettebben próbáltak távozásra bírni, mígnem szánalmas gesztusaikból végre megértettem: a szárnyas pokolfajzatok egytől egyig az én romlásomra hasították a hányadék-színű eget. Rémült ordítással menekültem vissza a valóságba, izzadságtól lucskos ágyneműim közé.

Sejtelmem sincs, mi történt velem „odaát”: mindeddig semmi sem utalt arra, hogy az átkozott Város lakói közül akár csak egy is látott volna, most azonban úgy látszik, szertefoszlóban a láthatatlanságom, mintha kezdenék én magam is ama rémálom-világ részévé válni… És a szárnyas démonok egyáltalán nem örültek a jelenlétemnek.

Kirsten ma azt mondta, hogy miközben alszom, nem egyszer motyogok érthetetlen szavakat, és feltűnt neki, hogy napközben is gyakorta ismételgetem ezeket, akárha dudorásznék. Ugyan azt feleltem neki, hogy nem lehet komoly dologról szó, lévén az embernek gyakorta jutnak eszébe értelmetlen szavak, bár rám hagyta a dolgot, láthatóan épp annyira nem hitt nekem, mint amennyire én sem saját magamnak – nem mutattam meg neki a levelet, amit két nappal korábban kezdtem írni Liverpoool-ba, a nagyszüleimnek. Írás közben a szavakat oly természetességgel vetettem papírra, hogy csak a második oldal közepén vettem észre a hátborzongató tényt: ocsmány és emberidegen jelekkel írok, nem pedig rendes, hétköznapi betűkkel, sőt talán még csak nem is angolul. Szó nincs, mely híven kifejezhetné, mit éreztem akkor. Elkeseredett voltam és dühös, tehetetlen és nagyon, de nagyon rémült…”

Itt ismét át volt húzva egy fél sor, ám az elkapkodott javítás alól most is elősejlett a szöveg. Fogalmam sincs, miféle jelek álltak ott, hiszen sem azelőtt, sem azóta nem láttam még csak hasonlókat sem, de már egy rájuk vetett futó pillantás is elég volt, hogy mély, sötét félelmet ébresszenek bennem.

„A rettenetes Város egy újabb részletével ismertetett meg a tegnapi éjszaka” – olvastam a következő, továbbra is keltezés nélküli bekezdést – „Ciklopszi teremben álltam, ahol mintha minden arányát vesztette volna. Torz bútorok álltak mindenfelé, míg a falakat egy kivétellel teljes egészükben beborító könyvespolcok roppant kódexektől roskadoztak. Némelyikük gerincét arany kalligráfiák ékesítették és bonyolult, az iszlám művészetére emlékeztető ornamentikák. Tétova léptekkel sétáltam fel-alá e polcok előtt, aztán a negyedik fal felé fordultam, amit míves kőcsipkékkel díszített, parabolaíves ablakhármas uralt. Szédítő magasságban lehettem: a talajszint nem látszott, a több emelettel alattam gomolygó ködből viszont egy erdő zöld lombtengere emelkedett ki, szinte közvetlenül a könyvtár külső fala mellett, távolabb pedig további bizarr kőtornyokat láttam, egész a horizont pereméig. Lehetetlenségnek tűnt megállapítani, hogy a napnak mely szakában járhatott az idő, minthogy odakint minden irányban ugyanaz a láthatár felé egyre sárguló, skarlátszín égbolt látszott, amit már jól ismertem korábbi látomásaimból.

Visszafordulva a tájtól, újra a könyveknek akartam szentelni a figyelmemet, ám megakadt a szemem a terem egy újabb részletén, amit ez idáig észre sem vettem: közel öt láb széles frízszalag futott végig a flakon, közvetlenül a mennyezeti kupolát tartó párkányzat alatt. Első ránézésre is látszott, hogy kifinomult művészi igényességgel faragták kőbe minden kis részletét, az egész együtt mégis hányingerkeltően obszcén volt, mintha a készítője szánt szándékkal másolta és csúfította volna el a nagyszerű Parthenón-frízt. A rituális jelenetek füzére a középső és egyben kicsit alacsonyabb ablak hossztengelyétől indult, amit indafonadékot formázó mandorlában ábrázolt női akt uralt, kőbe dermedt mozdulatai érzéki táncot idéztek. Tőle jobbra és balra egyaránt rettenetes szörnyalakok sorakoztak, egészen a fal széléig oly teremtmények, amelyekre halandó ember a legbetegesebb lázálmaiban sem pillanthat. Valószínűleg egyfajta hierarchia szerinti csoportosításukat az egyes egységek közé faragott göcsörtös fákkal oldották meg, amelyeknek a fríz tetején egybefonódó ágai egy erdő lombkoronáját formázták. Nincs szó, ami híven kifejezheti azt az iszonyatot, ami azokra a rémalakokra vetett, akár csak egyetlen pillantástól is nyomban jeges marokkal szorítja a lelket; félelemtől gombócba rándult gyomorral léptem tovább a következő szakasz elé. Itt többnyire egészséges embereket láttam, mentesen minden torzulástól, ugyanakkor viszont teljesen ruhátlanul. Valamilyen obszcén táncot jártak, melynek mozdulatai az elsőként látott női aktot idézték, és a sivatagban látott démonokat. Volt közöttük jó néhány zenész is, ám csekély volt azon hangszerek száma, amiket felismertem vagy legalább elképzelésem lett volna a működésükről. Mára csak igen kevesek számára hozzáférhető művében Doughty is beszámolt egy rejtélyes szektáról, amely Arábia legkietlenebb vidékén működik, s tagjai minden lakott helytől távol, a dűnék között rejtőzve űzik rettenetes szertartásaikat; a domborműveket látva immáron kétség sem férhetett hozzá, hogy lázálmom rettenetes sivataga a Rub’al Khali volt, a Doughty által lejegyzett szertartás pedig pontosan megegyezik azzal, amit én láttam, s amit a fríz is ábrázolt.

A következő jelenetsor, amit az eddigiekhez hasonlóan girbe-gurba fatörzs választott el a többi résztől, oly visszataszítóan obszcén volt, hogy a láttán felkavarodott a gyomrom. Az első néhány ábrázolás közönséges pornográfia volt csupán, vallási köntösbe öltöztetve: szereplői – egytől egyig nők – egy oltárszerű kőasztalon folytatták undorkeltő üzekedésüket, melynek egyedüli célja láthatóan az oltáron fekvő leány végsőkig való felizgatása volt. A „papnők” nem válogattak az eszközökben, érzéki gyönyört éppúgy okoztak, mint kegyetlen kínokat, majd amikor a szerencsétlent már csaknem önkívületbe taszították, a szertartás egy olyan szakasza következett, melynek mikor megértettem a lényegét, felüvöltöttem az iszonyattól és teljes szívemből kívántam, bár néztem volna az előbb tovább, sokkal tovább a kőbe vésett démonokat, míg csak a láttuktól érzett rettenet vissza nem kerget az ébrenlétbe. A következő faragványokon már lángok nyaldosták az oltáron fekvő lány testét, ám ahelyett, hogy hamuvá perzselték volna, szó szerint megolvasztották a húsát és a csontjait, míg végül maga is olyanná vált, mint a fertelmes Kárhozottak Városának torz lakói… Valószínűleg az emberi nyelvek egyikén sem alkottak olyan fogalmat, amivel híven leírhatnám e folyamatot, s vele mindama borzalmat, amivel a következő néhány jelenetet nézve szembesültem, s amelyről biztosra vettem, hogy az őrületbe kerget. A lány ugyanis lassanként oghyira nona saa rhu Suun, etha Glach’nawYkherinne oth oune an saa…”

Újabb megszakítás: Peabody nyilván észrevette, hogy az eddig angolul írott szöveget valamilyen, számomra és velem együtt minden bizonnyal az egész világ számára is ismeretlen nyelven folytatta. Néhány szót a papírra hullott vízcseppek , vagy talán könnyek oldottak fel, Everett Peabody könnyei. Az írás reszketeg, elkapkodott macskakaparásként folytatódott.

„Valaki azt mondta egyszer, hogy semmi sem olyan szörnyű az életben, amíg távol tudjuk tartani magunktól a félelmet. Az én életemet immáron tökéletesen megmérgezte a félelem, s érzem amint… napról napra elhatalmasodik rajtam, jeges marokkal szorítva a lelkem. Egy ideje furcsa változást vettem észre Kirsten viselkedésében is, ami nyilván csak az én elgyötört… elmém szüleménye: mintha csupán színjáték volna egyre romló állapotom felett érzett aggodalma, s nem egyszer véltem valamiféle titkolni próbált, sötét diadalérzetet felfedezni szobormerev arcán, miközben lidércnyomásos álmaim legkevésbé szörnyű részleteiről mesélek neki. Tegnap aztán valami olyasmi történt, ami kevés híján a teljes idegösszeomlásba kergetett. A manzárd takarítása közben Kirsten jelentéktelen, ám annál hátborzongatóbb tárgyat talált az ágyunk alatt, amit mikor megpillantottam, a tenyerén, azon mód ájultan roskadtam össze, s bár hamar magamhoz tértem, még hosszú óráknak kellett eltelniük, mire képes voltam az első értelmes szót kipréselni vacogó fogaim között. Egy hosszúkás kavics volt, amit Kirsten talált, cseppkőhöz hasonló: éppen az, amit álmomban vettem fel a földről, az átokverte Városban tett valamelyik látogatásom alkalmával. Üvölteni, őrjöngeni akartam és a falba verni a fejem, hátha a véremmel együtt kifolyik végre belőlem a sötét és egyre valószerűbbé váló látomásaim minden iszonyata. Egy őrült pillanatomban csupán hajszál választott el attól, hogy Kirsten-re támadjak, amiért azzal az ostoba kaviccsal a tenyerén az utolsó reményemet is porrá zúzta, hogy valamiképp megszabadulhatok személyes Poklomból. Nincs határ álom és valóság között, értettem meg abban a pillanatban, amikor ránéztem arra a kőre, csupán halandó képzeletünk rajzol oda vonalat. Emlékszem, magyarázat nélkül elrohantam hazulról és az egyik kocsmába mentem, ahol kevés híján eszméletvesztésig leittam magam. Kirsten vitt haza végül, bér sejtelmem sincs, miként talált rám. Emlékszem, annyira megrémültem, amikor a földön fekve felnéztem rá és megláttam kibontva kissé gubancos vörös tincsei alól elővillanó sápadt és kifejezéstelen arcát, hogy sikoltozni kezdtem és csak percek után jöttem rá, hogy nem a rémálmaim kísértenek ismét.

Aztán újra a könyvtárban találtam magam, oly elmélyülten… tanulmányoztam az ott összegyűjtött köteteket, hogy sokáig észre sem vettem a Whorlgoihr-t, amint az egyik üvegtelen ablak párkányán kuporogva figyel engem. Olyan volt, akár egy gótikus katedrális vízköpője, csak éppen elevenen, s ezzel megcsúfolva minden más élőlényt. Vörösen parázsló szemeiben elemi gonoszság izzott, hogy egyetlen pillantásától is kínlódva rándult össze az egész lényem. Nap, mint nap egyre közelebb kerülnek hozzám, s már szinte akkor is érzem orrfacsaró bűzüket és a közelükben jéggé dermedő levegő érintését, amikor ébren vagyok. Furcsa és teljesen értelmetlen…”

Itt ismét egy féloldalnyi olyan szakasz következett, amit Peabody gondosan átfirkált, ezután a szöveg ott folytatódott, ahol minden bizonnyal abbamaradt:

„… szavak és írásjelek, amelyek eddig csak olyankor törtek elő elmém tudat alatti bugyraiból, amikor kimerült voltam, mostanra riasztó sűrűséggel… szöknek a nyelvemre, vagy fröccsennek rút pacákként a papírra tollam hegyéről, én pedig nem egyszer csak a társaságomban lévők furcsálló arckifejezését… látva veszem észre magam. Úgy érzem… mintha valamilyen idegen tudat – talán maga a Látó – próbálna az elmémbe férkőzni és végleg kiszorítani onnét lényem… az ismeretlen borzalomtól való legelemibb rettegés munkált bennem, egyre e… erősödve, lélekölő irtózat mindattól, ami elébb rendellenes falú szobácskám titkos kamrájában megnyitott kapu révén, majd visszatérő és egyre intenzívebb rémálmaimban mutatkozott meg előttem a… Torzult testű ember-korcsoktól és a közöttük járó, szárnyas pokolfajzatoktól… Ám a leginkább a való világtól iszonyodom, mely olyan ocsmánnyá válik az látomásaimban… Félek, egyre jobban félek kimenni az utcára és látni Aalborg-ot, lesni a szörnyű pillanatot, mikor kezdi meg átalakulását azzá rettentő, emberidegen valamivé, ami… korai lidércnyomásaim üszkös romvárosából sarjadt ki, akár valami ocsmány daganat, miazmás páráival mérgezve elátkozott napjaim valamennyi percét…”

Ekképp folytatódott a szöveg még jó néhány oldalon keresztül, mind összefüggéstelenebbül, s egyre gyakoribbá váltak az átfirkált részek és a vaskos vonalakkal kihúzott, ezzel azonban még ijesztőbbé tett kalligráfiák, mintha – ahogy ő maga is lejegyezte – Everett Peabody egyik pillanatról a másikra kezdett volna írni, ráadásul mindezt anélkül, hogy felfogta volna, mit tesz.

Az ezt követő és egyben a napló legutolsó bejegyzése olyan kusza és zavaros volt, hogy szinte semmit sem sikerült kibogarásznom, amiből megtudhattam volna bármi konkrétabbat is Everett Peabody korántsem irigylésre méltó sorsának további alakulásáról – már leszámítva persze azt, hogy végül öngyilkos lett. Főként az elején sokban hasonlított az első néhány jegyzetéhez, ám rengeteg áthúzott szakasz volt benne – olykor tíz sor is akár –, amelyek ráadásul egyre gyakoribbakká is váltak, jószerével követhetetlen töredékekre szabdalva a fiatalember utolsó és egyben legzaklatottabb beszámolóját. Eleinte még odafigyelt, hogy az átfirkált részeket utána ne lehessen elolvasni, ám egy idő után egyre kevésbé vesződött vele. Jó ideje próbálom már kiverni a fejemből azokat a zavaros és érthetetlen mondatokat, s az istentelen kalligráfiákat, amelyek közé beékelődtek, de minden próbálkozásom hasztalan, így még most is, noha elég hosszú idő telt el azóta, hogy először és egyben utoljára olvastam őket, szinte tökéletes pontossággal emlékszem rájuk:

„… nyüzsgő utca, rohangáló emberek… kápráztató lángtenger… Ez a Város maga a Pokol… elkárhozottak gyötrődnek testi és lelki nyomorúságukban… Vad orgiákon vonaglanak… Ragadozók szökkennek a levegőbe, hogy elfogjanak minden szökevényt… Oune fattyai… Élükön maga a megtestesült, istenkáromló borzalom, ki… Abaddonnak neveztetett… Vakító, fehér tűz, vörösen izzó, olvadt üveg minden kirakat… olvadó testek, akár a folyékonnyá váló viasz… Sikítanak és velük üvölt a lázvörös és epesárga égbolt… Lustán hömpölygő vérfolyók vesznek bele a Tóba, mit örökké köd borít… A Halál nyirkos, tejfehér lehelete… Veszett vadak vonyítanak a dudákkal és sípokkal… de nem… Hajszálnyi hidak feszülnek szédítő magasságok és feneketlen mélységek közé, s íveik körül narkomániások hagymázas delíriumaiból született rémségek szelik a levegőt, szárnyaik nyomán sikoltva vérzik az ég… Egyként reszket az iszonyattól az ezerarcú Mindenség, mikor a… Bírák ajka mennydörgő szóra nyílik… Glach’nawYkherinn, ki a Legfelsőbb… és Oune… Közel a Végítélet, a visszatérés napja… fekete az égen a nap korongja és feketék a ködből előmeredő fák… Iyaah! …Menekülnek az ítélet elől mind a halandók… kik vétettek Oune törvénye ellen… tűz hullik az égből és vérkönnyeket zokog a föld… És közöttük ott táncol Ő, kit Látónak is neveznek… arcát látom az ablakban… Gyötrelmesen sötét és hideg minden, csak… Fehér fényt áraszt a teste, arca pedig fagyos, mint a jégről visszaverődő téli napsugarak… Odakint repül a levegőben, nagyon magasan… Néma és dermedt a világ, csak mi vagyunk ketten… Eljött hát értem és nincs semmi, ami az útját állhatná… Hegycsúcsok jegének szilánkja minden pillantása… Beszél hozzám, de ajkai nem mozdulnak… Foganj kínban… Szüless halálban… Élj őrületben… és halj meg magányban… Kirsten többé… Kimondatott az ítélet… rajtam a… sor… Ő mosolyog… Mosolyog…”

Itt végérvényesen vége szakadt a szöveg értelmes részének, s a fennmaradó, csaknem hat oldalt ismét azok a hátborzongató írásjelek töltötték meg, amelyek korábban is fel-felbukkantak, ideges reszketegségükkel még tovább növelve bennem a látványuk keltette iszonyatot. Nem akadt többé egyetlen szövegtöredék, szó, de még csak betű sem Everett Peabody naplójában, ami emberi jelekkel, emberi nyelven íródott volna, csupán azok az ördögien ocsmány kalligráfiák, melyek az örök megismerhetetlenség leple mögé rejtették a szerencsétlen sorsú fiatalember utolsó szavait.

Rettenetes, apokaliptikus víziói akkor megannyi képként égették magukat az elmémbe és ahogy ott, a megsárgult füzet fölé görnyedve gondolkodtam, egyre erősödött bennem az a képtelen érzés, hogy valami, vagy valaki – talán a titokzatos Látó, vagy a még titokzatosabb Oune, ha ugyan léteznek egyáltalán – bocsátott rá valamiféle szörnyű átkot. Ám ez és ezzel együtt az egész történet még mindig abszurdumnak tetszett, hogy más magyarázatot a születésére, mint Everett Peabody különös és hétköznapinak egyáltalán nem nevezhető érdeklődése nyomán kialakult, majd fokozatosan elmélyülő elmezavara, nemigen tudtam elképzelni. Illetve, nemigen tudtam volna, ám elég volt csupán egyetlen pillantást vetnem arra a bizonyos zsebórára, mely bár nem járt, mégis könyörtelen pontossággal mutatta életem végének idejét, hogy emlékeztessem magam: éppen az efféle sötét és irtózatos események mögött rejtező igazság után nyomozom. Fogalmam sincs ugyan, miféle reális magyarázatot találhatnék a különös formájú kavicsra, hacsak nem az történt, hogy őrületében a fiatalember már képtelen volt különbséget tenni álom és valóság között; talán egyszerűen csak felvette valamelyik parkban, vagy az út széléről, bomlott elméje pedig később egybeszőtte az esemény emlékét a lázálmokkal. Arra viszont ekkor még mindig nem találtam elfogadható magyarázatot, miért és mi elől menekült Everett Peabody végül oly kétségbeesetten öngyilkosságba ahelyett, hogy tudós szakemberek segítségét kérte volna, amelyre családja vagyoni helyzetét tekintve bőven lett volna alkalma. Ráadásként ott volt mellette Kirsten kisasszony is, hiába idegenítette el tőle olyannyira az elmebaj, hogy már a szerelmében is ellenséget látott.

Kirsten…

Ha valaki, hát csakis Kirsten kisasszony tudhatja, miként teltek Everett Peabody végnapjai, miután elvesztette a képességét nem egyszerűen az írásra, de talán az értelmes kommunikáció minden más formájára is; fel kellett keresnem őt és beszélnem minél előbb, akármilyen kellemetlen is lesz ez mindkettőnk számára.

- Te? – Kirsten kisasszony álmos tekintettel, egy szál lenge hálóingben nyitott ajtót, s a ruháival együtt mintha levetkőzte volna kimért jó modorát is – Mi a fenét akarsz itt ilyenkor?

- Beszélgetni – feleltem én, mintha mi sem volna természetesebb, mint hajnali háromkor kiugrasztani valakit az ágyából.

- Nem ér rá holnapig? – az arcomba csapta volna az ajtót, ha nem akasztom meg a cipőm orrával.

- Végigolvastam Peabody úrfi naplóját, Kirsten, méghozzá elég figyelmesen. És gondolom, ön is megtette ugyanezt, még ha ennek ellenkezőjét állította is korábban…

- Na és? Úgy gondolja talán, hogy nem volt jogom hozzá?

- Nem erről van szó – ráztam meg a fejem – Ezért nem jöttem volna ide, főleg nem éjjel. Maradt azonban jó néhány fehér folt a történetben, amelyekből arra következtettem, hogy ön nem mondott el mindent.

- Amit nem mondtam el, talán nem is tartozik önre! – sziszegve suttogott. Modorossága ugyan visszatért, mégsem sietett eltakarni a pőreségét – Everett Peabody fejbe lőtte magát, ennyi történt.

- És beszélni is elfelejtett előtte, vagy csak írni?

Ha igen lassan is, de ez hatott. Kirsten kifejezéstelen arccal nézett fel rám úgy egy percig, aztán félrelépett az ajtóból.

- Ha ennyire csillapíthatatlan a tudásszomja, uram…

Invitálásként értelmezve szavait, beléptem az egyetlen szobányi lakásba, ő pedig meg sem próbálta megakadályozni. Ezúttal a szinte egyedüli bútordarabnak tekinthető ágyon mutatott helyet, aztán ő maga is elhelyezkedett, hanyag kényelemben, mintha egyáltalán nem érdekelné, hogy a hálóinge alól elővillanó részek között olyasmi is akad, amit nem volna ildomos látnom. Merő szemérmességből igyekeztem lehetőleg minél kevesebbszer elszakadni nagy, szürke szemeitől.

Kirsten nem gyújtott lámpást, de nem is nagyon lett volna rá szükség: telihold éjszakája volt és az apró ablakon beömlő ezüst fény tökéletesen bevilágította az aprócska szobát.

- Everett egyszer hazahozott egy könyvet – kezdett bele halk monoton búgással – Nekem azt mondta, a könyvtárból szerezte, én azonban sehol sem láttam benne pecsétet; egy Ch. M. Doughty nevű kutató Arábiában tett utazásairól szólt, pontosabban egy expedícióról, amit bizonyos beduin legendák nyomán szerveztek a Rub’al Khali mélyére. Kevesen ismerik azokat a legendákat és még kevesebben a titokzatos banu-ad törzsről szólókat, akik egykor hatalmas és virágzó várost emeltek ama kietlen portenger közepén. Doughty e kevesek közé tartozott és élete céljául a város felkutatását tűzte ki, amit az évszázadok alatt teljesen maga alá temetett a homok. A világszenzációnak számító lelet helyett – bár egyesek szerint végül megtalálta a romokat – azonban be kellett érnie egy különös és hihetetlenül ősi kultusszal, melynek egy, az antropológusok és etnográfusok számára mindmáig teljesen ismeretlen törzs hódolt. Doughty lejegyezte számos szertartásukat és néhány varázslatot is, e könyvét azonban csaknem azonnal betiltották, míg őt magát gyakorlatilag száműzte Európa tudós elitje. A varázslatokat tartalmazó könyvet titokban persze kinyomtatta egy okkult társaság, ám alig néhány példány készült; bizonyára sejti már uram, hogy Everett valamiképp szert tett az egyikre, sőt használta is az igék némelyikét. Egy pillanatig sem habozott, hogy használja-e azokat a sötét formulákat, amelyek jobb lett volna, ha mindörökre a homok alatt maradnak… Bár talán sosem járt volna sikerrel, ha nem épp abban a manzárdban csinálja.

- Miért?

- Mert ama ház, pontosabban inkább csak a manzárd egy… Nincs igazán jó szó rá, de talán kellőképp kifejező, ha úgy mondom: idegen dimenziókra nyíló ablak. Everett megidézett valakit, aki e kapuk és ablakok őrzésével volt megbízva, s tőle kérvén bebocsátást, végül rátalált a Városra is, amiről a naplójában írt, s amely a Beavatottak nyelvén Khaiy’orath-nak, Kárhozottak Városának neveztetett…

Miközben Kirsten beszélt, én egyre csak a szemeit néztem, akárha hipnotizált volna velük; a Hold márványfehér fénnyel vonta be szobormerev arcát, melyen most, a késői óra ellenére sem volt nyoma fáradtságnak, és talán furcsán hangzik, de még annak ellenére is, hogy hozzászoktam már érzelmektől mentes vonásaihoz, akkor határozottan ijesztőnek találtam… Utólag, napokkal később gondoltam csak bele igazán, hogy Kirsten arcát sohasem láttam érzelemmentesnek azt megelőzően, hogy Everett Peabody naplójában olvastam volna ilyesforma jellemzést.

- egyre hosszabb és hosszabb látogatásokat tett Khaiy’orath-ban és az Awan Rhoiyrnan, vagyis a Ködtó partján – beszélt mindeközben tovább Kirsten –, ahol a Kapu található, és közben meglátott, megtapasztalt szinte mindent, ama túlontúli, titkos dolgokból,  amelyek ismerete tilalmas a halandó elme számra. Everett Peabody szemérmetlen kíváncsisággal fürkészte e titkokat, találkozott a Kárhozottakkal és őrizőikkel, kihallgatta a Bírákat is, bár szavukat aligha értette… És nem kapott észbe még akkor sem, amikor a Whorlgoihr-ok felfigyeltek rá…

Kezdtem elveszíteni a fonalat, talán azért, mert úgy éreztem, hogy a fáradtság, mely az imént még Kirstenre telepedett, most az én elmémre próbál béklyót vetni. Emlékszem, amint szavai homályos és zavaros képekként jelentek meg a fejemben, megannyi nyomasztó vízió, amelyek azonban túlságosan is gyorsan követték egymást, semhogy bármi érdemlegeset is felfoghattam volna belőlük. Egyik pillanatról a másikra rettenetes álmosság tört rám, amit elmém afféle mentális védőpajzsként emelt Kirsten kisasszony egyre inkább vádbeszédhez hasonló monológjával szemben.

- Szükségessé vált elébb Everett Peabody szemmel tartása, majd pedig mielőbbi elhallgattatása, melyeknek okát nyilván ön is belátja: túl sok mindenről szerzett tudomást, ám még ezután is túl sok minden maradt, amit ki akart fürkészni… Mert hajtotta őt a kíváncsisága, uram, bármennyire is űzött vadként tünteti fel magát a naplóiban. Mivel igyekezett gondosan feljegyezni mindent a látomásairól, a leginkább kézenfekvő megoldásnak az tűnt, ha megfosztjuk a másokkal való verbális érintkezés lehetőségétől. Ön jól mondta az imént, uram: Everett Peabody elfelejtett mind írni, mind beszélni, legalábbis az ezen a világon használatos nyelveken, mert Ő úgy döntött, nem engedhetjük, hogy kifecsegje a titkainkat. Sajnálatos módon azonban megszülettek a naplók…

- Mindama dolgok, amiket idáig elmondott, kiderülnek a naplóból is – szakítottam félbe türelmetlenül, miközben azok az iszonytató képek továbbra is ott villództak a szemeim előtt, bármerre fordítottam is a fejem. Köddé olvadt a Hold fénye a szobában, s csupasz karú fákat láttam előmeredezni ebből a gomolygásból.

- Ön egyre inkább úgy beszél, mintha a személye csupán álca volna, miközben ön többet, sokkalta többet tud, mint amennyit Everett Peabody boszorkányos bűvigék és kínzó rémlátomások révén megsejtett… Ám azt még mindig nem árulta el, mi lett a történet vége.

Százszor is elátkozom ama pillanatot azóta is, és ezerszeresen a saját naiv vakságomat; újra és újra azt kívánom hátralévő napjaim minden egyes percében, amit akkor kívántam, amikor utolsó kérdésemet nekiszegezve ismét Kirsten szemeibe néztem. Arra vágytam akkor és vágyom azóta is, hogy bár szólítana magához az égben lakozó istenek valamelyike, megszabadítva a lelkemet alattomosan körülfonó iszonyat szorításából, hogy feladhassam végre az istentelen tudás hajszolását, amelyre évekkel korábban kárhoztattak, saját ostoba kíváncsiságom büntetéseként. Mert röviddel azután, hogy megkaptam a választ, eszelős módjára, sikoltozva rohantam ki a hajnal köd lepte, sötét csendjébe borult utcára, s menekültem teljesen hiábavalóan a megnevezhetetlen borzalom elől, melynek árnyéka immáron mindörökre rám vetül majd.

Hosszú idő telt el azóta, hogy sietve elhagytam elébb Aalborg-ot, majd Dániát is és hazatértem Glasgow-i otthonomba, de azóta is kísért ama perc emléke, amikor szembesültem azzal az istentelen, istenek felett álló hatalommal, amit Everett Peabody a jegyzeteiben hol Látónak, hol Oune-nak nevezett, s ami végül a kárhozottak közé, a végromlásba taszította őt. Immáron szemernyi kétségem sem maradt a fiatalember elmeállapotát illetően: noha nyilvánvalóan összeroppant végül, nyomorulttá lett élete legutolsó pillanatáig normális volt. Normális volt, vagy engem is ugyanezen elmebaj emészt: beteges rettegésben telnek napjaim és többé már nem tudok hinni abban, hogy a szemem sarkából megpillantott, gyorsan tovatűnő árnyak, esetleg a népes embertömegből olykor elővillanó sápadt fehér arcok, vagy lángvörös hajtincsek csupán érzéki csalódások, a képzeletem szüleményei lennének. Reszketve várom a pillanatot, amikor azok, akik vagy amik magukkal ragadták Everett Peabody-t valami halálnál is rosszabba, énértem is eljönnek.

- Semmi – felelte akkor Kirsten hidegen és gunyorosan, amitől kirázott a hideg.

E borzongás végre száműzte az elmémet tompító ködöt: ő rám nézett és elmosolyodott, én pedig végre felfogtam, hogy az arcát beragyogó sápadt fényt, amit mindaddig a Holdnak tulajdonítottam, valójában ő maga árasztja.

- A történetnek nincs vége és nem is lesz, hisz mindig akad egy újabb Everett Peabody…