Galaktikus ablak

A történet érdekes része, legalábbis a mi esetünkben, ott kezdődött, hogy Hardy kinyitotta azt az ajtót és bevilágított a lámpájával. Bár odabent nem volt semmi csupán a vak sötétség, a lámpa fénye mégis úgy verődött vissza róla, mintha egy fekete fal állt volna közvetlenül a küszöb mögött. Arra már nem emlékszem, hogy a sikítozást melyikünk hallotta meg először, de akkor és ott mindannyian megértettük két dolgot: először is, hogy egészen biztosan nem errefelé fogunk visszavonulni. Másodszor pedig, bármivel rukkolunk is ki ezek után, menthetetlenül vesztettünk. Nemcsak mi, hanem az egész emberiség.

Ekkor már másfél éve voltunk együtt és megjártuk a világ majd’ minden tűzfészkét. Volt ugyan a miénkhez hasonló egységeknek valami hivatalos neve, de a média hamar ránk akasztotta a „dögvadász” elnevezést, ahogy a dögöket se hívta soha senki a kacifántos latin nevükön, amiket a tudósok találtak ki nekik. Az emberek jobban szeretik az egyszerű és közérthető elnevezéseket. A sötétséget például, amit Hardy az ajtó mögött talált, elkereszteltük Sötétnek, ami sokat elárul nemcsak a szakasz, de az egész Iniciatíva képzelőerejéről is, mert szinte azonnal be is építették a hivatalos szakzsargonba. A mi egységünket például elég ritkán azonosították a száma után, pedig volt számunk, feltüntetve az összes egyenruhán és a három Hummeren is. Minket mindenki csak úgy hívott: a Híres Írók, noha a fél bagázs szerintem a saját nevét is csak nyomtatott nagybetűkkel tudta volna leírni, hosszas kínlódás árán. Beckett, Chaucer, Clarke, Fitzgerald, Hardy, Lee, Rowling, Shelley, Wordsworth… Ja, és én. Azt hiszem, az én nevem kapcsán szúrták ki a dolgot, mert a Poe nem túl elterjedt családnév, ám ez után hamar felfedezték, hogy a szakasz valamennyi tagja egy híres és rég halott író nevét viseli. Mondanom se kell, mindenki baromi viccesnek találta. Rajtunk kívül.

A mi melónk nagyjából nyolc hónappal az után kezdődött, hogy valamelyik -sztán végződésű országban felbukkantak az első dögök. Senki se tudta, miféle lények lehetnek, de az után, amit leműveltek, a legelvakultabb állatvédők se siettek kiállni mellettük. Mire a felbukkanásuktól számított 14. órában a hadseregnek végre sikerült kilőni az utolsót is, hat falu teljes lakosságát irtották ki, plusz az egyéb lábasjószág… Eleinte nem is került sor ennél komolyabb incidensekre, mert bár teljességgel lehetetlen volt akár csak megjósolni is, hogy a világ mely pontján fognak legközelebb felbukkanni a dögök, a helyi fegyveres erők az első észleléstől számított 3-4 órán belül levadászták valamennyit.

A helyzet akkor kezdett eldurvulni, amikor az egyik műhold véletlenül felfedezett egy fészket a bolíviai hegyvidéken, távol a lakott területektől – másfél hétig tartott, mire felszámolták és 1200 katona esett el, sebesült meg vagy tűnt el a harcok során. És ez még csak az első volt a sorban.

Miközben a világ bálványimádó fele végítéletről és kárhozatról óbégatott, az értelmesebbek gyorsan rájöttek, hogy a probléma nemzetközi összefogást kíván. Meglepően gyorsan egymás keblére borultak az ősellenségek, a különféle kémholdak pályáit egymáshoz igazították, hogy nagyobb területet fedhessenek le, a titkosszolgálatok pedig… Nos, ők továbbra is egymás után szaglásztak, mivel mind biztos volt benne, hogy a másik a felelős a történtekért. Pedig aki már látott dögöt, aligha gondolna arra, hogy laborban tenyésztett biológiai fegyverről van szó.

Az Iniciatíva is nemzetközi összefogásból született, amikor a világ vezetői rájöttek, hogy a dögökkel és az egyre szaporodó fészkeikkel szemben nem az a legeredményesebb harcmodor, ha százszámra küldik oda a katonáikat meghalni. Ráadásul a dögök is kiokosodtak, mert hatalmas fészkek helyett elkezdtek több kisebbet építeni, nagy területen szétszórva és gondosan elrejtve. Ha nem lett volna olyan átkozottul magas a hőkibocsátásuk, párszor ugyancsak gondban lettünk volna.

Az új stratégia tehát az volt, hogy a mi Híres Írók csapatunkhoz hasonló, kis létszámú, de annál jobban felszerelt egységeket állítottak fel, válogatott profikból. A kommandósoktól a különleges ügynökökön át, az egykori terroristákig bárkit besoroztak; Fitzgerald és Shelley például egy ír bűnöző-klán likvidátorai voltak, mielőtt az Iniciatíva igen nagyvonalú ajánlata átcsábította őket a jó oldalra.

A meló maga első hallásra nem túl bonyolult: ledobnak minket a célterületen, mi megkeressük és felrobbantjuk a fészket, közben pedig véres cafatokká lövünk mindent, ami kicsit is dögszerű. Valójában persze sokkal összetettebb az egész, hiszen a dögök átkozottul éles hallása miatt már a célterület észrevétlen megközelítése is komoly nehézséget jelent. Elég sokan fizettek az életükkel azon téves feltételezés miatt is, amely szerint a dögök legfeljebb állati intelligenciával rendelkeznek. Szerintem elég fejlett agyra vall, hogy sosem vethettük be ellenük egymás után kétszer ugyanazt a taktikát, függetlenül a helyszínek egymástól való távolságától. A dögök kommunikálnak egymással, méghozzá a jelek szerint legalább olyan fejlett szinten, mint mi.

Az emberek túlnyomó része szentül hiszi, hogy az igazán borzalmas dolgok mindig a sötétben várnak rájuk, pedig ez csak egy unalmas és elcsépelt horrorfilmes klisé, mint a hirtelen, éles zajok, vagy a kép hátterében keresztülsétáló alak… A dögöknek tökéletesen megfelelt a verőfényes napsütés is, ha gyilkolni akartak, és nem ragaszkodtak a többi kliséhez sem. Bár mint később megfigyeltük, a Sötéttől éppúgy féltek, mint mi.

És nem kellettek ellenük se különleges fegyverek, se speciális védőruhák, hiszen se páncél-kemény bőrük, se savas testnedveik nem voltak, a hagyományos lőszer pedig éppúgy kinyírta őket, mint e bolygó akármely más teremtményét, bár Beckett esküdözött rá, hogy egyedül az ötvenes ér ellenük bármit is… Ami viszont a karmaikat illeti, tökmindegy lett volna, mit veszünk magunkra.

Két év és két hónap, ennyi telt el az első észlelés óta. Egy minden nyelven kimondhatatlanul hülye nevű ír városka maradványai között bóklásztunk éppen, egymás és önmagunk előtt is úgy téve, mintha biztosak lennénk benne, hogy még vannak túlélők. Volt ugyan egy menetrendünk, de sose követtük, mivel a dögök ellen eleddig csak az improvizálás bizonyult hatásos stratégiának. Napkelte előtt siklottunk be a területre egy vitorlázóval, aztán egy focipályán szálltunk le; a műholdas felderítés szerinte ettől a ponttól északkeletre volt a fészek, nagyjából hétszáz méterre, de éppen eléggé ismertük már a dögöket, hogy eszünk ágában se legyen egyenesen arra menni.

A városka teljesen kihalt volt és csendes, csupán a tokostól kitépett ajtók jelezték, hogy nem az álmos vidéki idillről van szó.

- Én ezt nem vágom – Chaucer az orrában kotorászott, mint mindig, amikor valami meghaladta az értelmi képességeit – A műholdkép szerint a fészekben legfeljebb egy tucat dög lehet, hogy a fenébe intéztek el egy egész várost?

- Talán tökrészeg volt mindenki – Shelley mindig a dolgok mélyére lát és remekül megragadja a lényeget – Elvégre Írországban vagyunk.

- Akkor is: egy tucat dögöt még a kisöcsém is lerendezne, pedig alig múlt hét éves, ráadásul asztmás is!

- Mért is nem őt hoztuk magunkkal helyetted!? – Lee volt talán a világon az egyetlen, aki bármilyen elcseszett uniformisban képes volt nőnek kinézni, bár a nőiessége nagyjából ki is merült ennyiben, hisz épp olyan ordenáré és nagypofájú volt, mint akármelyik baka.

- Jól sejtem, hogy mind egy kocsmában vészeltétek át az eligazítást, amin arról volt szó, hogy a dögöknek mennyire éles a hallásuk? – nem tudom, mások hogy vannak vele, de az én kedélyállapotomnak kifejezetten rosszat tett az a harminchét kilós hűtő, amit a hátamon cipeltem – Esetleg, ha kussolnátok…

- Ne legyenek illúzióid, koma – Fitzgerald, az örök optimista –, már rég tudják, hogy itt vagyunk.

- Pofa súlyba, célnál vagyunk! – Wordsworth volt az egység parancsnoka és ezt a címet egyikünk se vitatta soha, mivel azonban az Iniciatíva nem volt katonai szervezet, így nálunk se léteztek rangok: az őrmestertől a tábornokig elég sok mindennek neveztük már, a pillanatnyi hangulatunktól függően.

Az Eszünk ezúttal se tévedett. Az épület, úgy harminc méterre előttünk, az utca jobb oldalán pontosan úgy nézett ki, mint az összes többi… Ha az ember nem tudta, mit nézzen. A dögök a föld alá építették a fészkeiket és idővel egyre fifikásabbak lettek, miként rejtsék el a bejáratot; az utcában nem sok háznak volt pincegarázsa, olyan viszont egy sem volt, ahol a garázsajtó épen maradt volna. Illetve, amit igyekeztek épnek láttatni.

- Mit látnak, Hardy? – parancsnokként Wordsworth volt az egyetlen, aki mindenkivel magázódott, még a bevetések után, a kocsmában is.

- Nem törték be, de erőszakkal nyitották ki – Hardy ugyan nem volt egy Sólyomszem, de a dögök nyomait egész jól olvasta – Világosan látszanak a karomnyomok.

- Rendben. Shelley és Fitzgerald, maguk nyitnak, Poe, maga takarít a lézerrel, a többiek figyelik a környéket és lőnek mindenre, ami nem a széltől mozog.

- Igenis!

A lézernek kell úgy húsz másodperc, amíg feltölt, ráadásul elég kiszámíthatatlan szerkezet is, szóval nem életbiztosítás, amikor elszabadulnak az indulatok. Engem rendszerint Lee vagy Rowling szokott fedezni, nagy ritkán Beckett az ötvenessel.

- Készülj!

- Ti is halljátok ezt? – Clarke úgy pördült meg, mintha tarkón vágták volna, aztán csak ide-oda kapkodta a fejét.

- Ne most kezdjen rémeket látni, Clarke! Ennyivel azért nem jobb a hallása a miénknél!

- Most!

Az írek közben felfeszítették a garázsajtót, én pedig habozás nélkül belőttem, vízszintesen kaszálva a sugárral... Precízen kettévágtam egy furgont és egy csomó kacatot, valamint egy ronda csíkot égettem a garázs hátsó falába, de nagyjából ennyi.

- Ilyen nincs! – Wordsworth arcán látszott, hogy ennél jóval cifrábban is hangot tudna adni a véleményének.

- Már pedig ez nem fészek…

- Öt óránál!

Egyszerre pördültünk meg és nyitottunk tüzet – már engem kivéve, a rohadt lézer miatt. Vagy nyolc dögöt mindjárt az elején lekaszáltunk, de olyan soka jöttek, hogy ez nem igazán számít dicső haditettnek.

- Mi a rosseb, lerohannak minket?

Volt valami Fitzgerald megállapításában, amitől mindannyiunkban felment a pumpa: mióta megtanulták, milyen gorombák tudnak lenni a csúzlijaink, most először láttunk ilyesmit a dögöktől.

- Rendezett alakzatban vissza az épület mögé! – bármilyen furcsa is, Wordsworth képes volt még az ötvenes ugatását is túlüvölteni – Folyamatos fedezettűz!

Nagyjából ezzel a pillanattal kezdődtek azok az események, amelyek kábszeres lidércnyomássá változtatták a rutin bevetést. A dögök persze utolértek minket, akármennyit is lőttünk le, ám ahelyett, hogy cafatokra tépték volna az egész szakaszt, egyszerűen keresztülrohantak közöttünk. Egyedül Shelley-nek esett baja, aki nagy igyekezetében hanyatt esett és így megtaposták néhányan, ám ő se kapott be semmi olyat, amit egy fájdalomcsillapító és egy fél üveg vodka ne kúrált volna ki.

- Valaki megmagyarázná ezt? – Chaucer volt az első, aki meg tudott szólalni, nagyjából öt perccel az után, hogy az utolsó dög is eltűnt a szemünk elől – Kezdem hülyének érezni magam!

- Ezúttal nem vagy vele egyedül – vontam meg a vállam, ami a hűtő súlya miatt nem volt kis teljesítmény.

- Rendben, emberek! Szedelőzködjünk! – Wordsworth természetesen elsőként ugrott talpra – A dögök arról jöttek, úgyhogy mi most arra fogunk menni: valamitől annyira összeszarták magukat, hogy még mivelünk se foglalkoztak, én pedig tudni akarom, mi az a valami!

- Biztos, hogy az jó lesz nekünk, kapitány? – mordult fel Lee. Az ábrázata alapján ő se azért került földre, mert le akart pihenni.

- Mióta szól ez a meló arról, hogy nekünk mi a jó, húgom? – Fitzgerald egy könnyed mozdulattal talpra rántotta a lányt – Még a fizunk is gáz!

- Több maradna a zsebedben, ha nem kurváznád el mindig!

- A csajok buknak a dögvadászokra.

- Ez tévedés, Fitz: a csajok a dögvadászok pénzére buknak. Mi másért állnának le veled?

- Kapd be, Hardy!

- Hé! A kurváknak fizetsz érte, tőlem meg ingyen várnád?

- Pofa be, marhák! – csattant fel Wordsworth – Nem hiszem, hogy a dögök olyan nagyon messzire szaladtak volna! Na indulás!

Az Eszünknek megint igaza lett, bár ennek valószínűleg ő ugyanúgy nem örült, mint mi. Talán ha háromszáz métert mentünk, amikor az első dög felbukkant mögöttünk; Lee lőtt egy csinos lyukat valamelyik két szeme közé a pisztolyával. A karabéllyal legfeljebb kaszálni tudott a csaj, de pisztollyal nem láttam még nála pontosabbat.

- Nyugi van – morogta Wordsworth – A dögök menekültek onnét, ahová most megyünk, úgyhogy aligha fognak nekünk esni. Csak arra lőjenek, amelyik túl közel merészkedik!

- Mi számít közelnek? – ha akart, Hardy képes volt úgy menni, hogy közben körbe forgott, ami ugyan elég hülyén nézett ki, viszont jó párszor bizonyult már hasznosnak. És a kérdése is jogos volt: mind hallottuk, hogy a dögök a párhuzamos utcákon és a hátsó kerteken át igyekeznek lépést tartani velünk, mintha legalábbis a megfelelő alkalmat lesnék… Vagy inkább mintha arra lennének kíváncsiak, hogy mi hogyan reagálunk arra, amitől ők szétszaladtak.

- Akármi is az a szar, remélem ott van még – rendesen izzadt a fejem a sisak alatt, pedig egyáltalán nem volt meleg – A dögök lassan teljesen bekerítenek minket!

- Anyád! – Beckett egy hosszú sorozattal két dögöt is elkapott, amint az egyik útszéli fáról próbáltak becserkészni minket – Na, ez közelnek számít!

- De nagyon nem akarok most itt lenni!

Mintha Lee sopánkodása lett volna a végszó. Egyszerre megelevenedett körülöttünk minden: dögök voltak mindenütt, amerre csak fordultunk… Kivéve azt a bizonyos egyetlen irányt.

- Szégyen a futás, de… – Wordsworth szinte sose csillogtatta a humorát, pláne nem bevetés közben. Viszont mindig elöl járt a jó példával – Gyerünk emberek, szedjék a lábukat!

- Próbáljon meg maga fürge lenni ezzel a kurva hűtővel, főnök! – azért igyekeztem kitenni magamért, elvégre nem ez volt az első eset, hogy a dögök megkergettek minket.

- Az ott jónak tűnik! – Hardy szúrta ki a házat. Hardy tépte fel az ajtót is, végig se gondolva, miért maradhatott épségben.

A küszöbön is ő torpant meg elsőként.

- Mi a… ?

Annyit mindenesetre elért, hogy amint kinyitotta az ajtót, a dögök azonnal megtorpantak. Mármint azok, amik épp nem a levegőben voltak; ez a megtorpanás nekünk elég is volt arra, hogy megszórjuk őket mindennel, amink van – én vagy négyszer lőttem ki a lézert.

- Oké, emberek! Befelé, szépen egymás után! Lee, magáé az eme…

- Nem hiszem, hogy be kéne mennünk ide, Főnök… – a hang, ahogy Hardy megszólalt, mindenkit arra kényszerített, hogy az ajtó felé nézzen, hiába voltak még mindig ott a dögök.

- Világíts be a piláccsal, ha félsaz a sötétben! – Lee nem látott rá teljesen az ajtóra, ám gyorsan megneszelte, hogy valami nem stimmel, amikor senki nem röhögött a poénján.

- Kezdek egyetérteni a dögökkel – Hardy megfogadta a tippet és bevilágított a zseblámpával – Olyan, mintha valami szilárd anyag lenne, ami nem ereszti át a fényt… Pedig frankón látom odabent a padlót, legalábbis egy darabig!

Legalább két lépést hátrált az ajtótól, ám ott beleütközött Wordsworth parancsába.

- Dobjon be valamit!

A Főnökön látszott, hogy épp olyan tanácstalan, mint mi és szíve szerint pontosan ugyanazt csinálná, amit a dögök, amikor először megláttuk őket. Hardy rövid variálás után felkapott egy követ és behajította. Nem hallottuk koppanni.

Viszont hallottunk valami mást helyette.

- Mi a rosseb ez? Ti is halljátok?

- Mintha valami sikoltozás lenne…

Tényleg olyan volt, bár mégsem egészen. Mintha legalább százan sikoltoznának valahol a távolban, de ugyanakkor valahogy fémes hangja is volt az egésznek. És még csak nem is ez volt a legfurább benne.

- Merről jön a hang?

- Fogalmam sincs, biztos a visszhang miatt…

Gyengécske magyarázat volt, ezt Lee is tudta: egyáltalán nem úgy hallatszott, mintha a sikoltozás visszhangozna a házak között.

- Itt Wordsworth, Iniciatíva kettőtizenhármas egység! – az Eszünk ezúttal is gyorsabban reagált mindenki másnál – Azonnali kivonást kérek a… Beckett, hol a picsában vagyunk?

- Swinford, 53°56'14.0" észak, 8°56'57.9" nyugat.

Wordsworth megismételte a rádióba a koordinátáinkat, aztán hozzátett még valamit, amitől felállt a hátunkon a szőr.

- Teljes takarítás! Ismétlem: teljes takarítást kérek a megadott koordinátákon, a kivonást követően!

A teljes takarítás nagyjából annyit jelentett, hogy az egész városkát leradírozzák a térképről és egy csinos krátert hagynak a helyén. Az ír kormánynak persze biztos lesz utólag néhány keresetlen szava, de dög-ügyekben az Iniciatíva teljhatalommal bírt. Meg aztán, egy teremtett lélek se volt itt rajtunk és a dögökön kívül…

Valahogy így kezdődött.

Mi, a kettőtizenhármasok, ismertebb nevünkön a Híres Írók, voltunk az elsők, akik beletenyereltek az emberiség, de talán az egész bolygó történetének legnagyobb kupac szarába. A teljes takarítás gyakorlatilag semmi eredményt nem hozott azon kívül, hogy a földdel tették egyenlővé azt a várost; teljes egy hónap kellett hozzá, hogy valakinek szemet szúrjon az izlandiak makacs hallgatása. Ez idő alatt a szigetet teljesen kitakarították a dögök, majd falkákban menekültek a tengeren át, amikor a Sötét megjelent. Gondolom, egyáltalán nem lep meg senkit, hogy minket az első hullámban küldtek oda, úgy százötven másik dögvadász egységgel együtt. Addigra az egész Iniciatíva betéve tudta a jelentésünket, beleértve Hardy igen érzékletes, bár gyér szókincsű beszámolóját is a Sötéttel kapcsolatos közvetlen tapasztalatairól.

Az izlandi akciót az Iniciatíva átfogó műveletnek szánta, vagyis egy sereg tudós is velünk tartott, akik aztán a legváltozatosabb módszerekkel próbálták megfejteni a Sötét mibenlétét, miközben mi dögvadászok – dögök híján – csak punnyadtunk és lassan felprédáltuk a gazdátlanul maradt kocsmák és boltok teljes piakészletét. A különféle alkoholtartalmú italoknak amúgy is megnőtt a forgalma az írországi balhénk óta: bolygó szerte mindenütt hallani lehetett azt az átkozott sikoltozást és nemigen volt, aki hosszabb távon kibírta volna ép ésszel, pia nélkül.

Az viszonylag gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy onnan, ahol megjelenik a Sötét, a dögök elmenekülnek; az már kevésbé egyértelmű, és egyelőre még csak elmélet, hogy a Sötét mindig ott jelenik meg, ahol korábban a dögök is felbukkantak. A világ legnagyobb tudományos ászai folytattak vérre menő vitákat már lassan két és fél éve arról, hogyan és miért jelennek meg egyáltalán a dögök, honnan származnak, és más hasonlók; a Sötét olaj volt az elméletek tüzére, hiszen bár ugyanúgy nem tudtak semmit az eredetéről, a jelenség kapcsolata a dögökkel még nekünk, bakáknak is nyilvánvaló volt. A leginkább emészthető változat és egyben a személyes kedvencem szerint a dögök egy párhuzamos univerzumban élnek és a Sötét elől menekülnek át a mi világunkba. Persze, amikor az ember ilyesmit hall vagy leírva lát, egyből arra gondol, hogy még egy tévésorozathoz is bárgyú… Ám amikor a dögök százával rontanak elő olyan helyekről, ahová tízen is csak pépesre darálva férnének be, az egyszeri dögvadász hajlamos nagyon is hihetőnek tartani az efféle elméleteket.

Amikor a csaj beesett közénk, azt hittük, valami jelentős fog történni. Épp valamelyik kocsmát néztük önkiszolgálónak Reykjavik-ban és mint ilyenkor rendesen, a banda fele már az első másfél óra után merev részeg volt. A csaj pedig egyszerűen közénk esett, méghozzá pofára. Mi még csak ott tartottunk, hogy meztelen, amikor Lee már hátra is csavarta és összebilincselte a kezeit, aztán talpra rángatta. Azóta se tudom, minek strapálta magát, hiszen a csaj egyáltalán nem tűnt veszélyesnek: bár lélegzett, de nyitott szemei tompák voltak, az arca kifejezéstelen és egyáltalán nem úgy tűnt, mintha képben lenne.

Még piásan is volt annyi eszünk, hogy azonnal kizavartunk mindenkit a kocsmából, aztán bezártuk a helyet, hogy a tudósok majd átvizsgálhassák. A csajt bevágtuk az egyik Hummer-be és visszavittük a bázisra; talán fura, de az után, hogy Lee nem erőltette a dolgot, nekünk se jutott eszünkbe, hogy valami ruhát adjunk rá, pedig egyáltalán nem volt meleg.

Az orvosi jelentésben értelmes emberi nyelvre fordítva annyi állt, hogy a csaj húsz év körüli, makkegészséges és kómában van: ebben ki is merült a jegyzőkönyv értelmezhető része. A többi a mi vallomásainkról készült jegyzőkönyveket tartalmazta és bár mind be voltunk rúgva, egymástól függetlenül teljesen egybehangzóan azt vallottuk, hogy a csaj a mennyezetből bukkant fel és zuhant a padlóra. Az állítást se megerősíteni, se megcáfolni nem tudta a helyszíni vizsgálat, így aztán a kómás tyúk lett az elmélet-gyárosok hármas számú kedvence. A csaj rejtélyes felbukkanása igazolni látszott a párhuzamos világról szóló elképzeléseket, bár azok a tudósok is bizonyítékként tekintettek rá, akik szerint a dögök valamiféle teleportációs technikával érkeznek a Földre. Őket nem zavarta az az apróság, hogy a dögökkel ellentétben a csaj teljesen kuka. Amikor legutóbb láttam, valaki legalább eljutott odáig, hogy valami okádék-zöld kórházi hálóinget adjon rá.

Izland végül nem sok kérdésre adott választ. A dögökről semmi újabb nem derült ki, a Sötét pedig makacsul ellenállt mindenfajta vizsgálati módszernek; ugyanakkor a világ egyre több pontjáról jelentették a megjelenését, méghozzá rendszerint a korábban felszámolt dögfészkek környékén. Minket ez közel sem lepett meg annyira, mint a tudósokat. Ami a sikoltást illeti, szerintem annyira utálták, hogy rendre igyekeztek úgy tenni, mintha nem is létezne: egyetlen épkézláb elmélet se született a jelenségről, sem arról, hogy mi okozza, vagy hogy mért hallatszik a Föld minden pontjáról ugyanolyan távolinak.

Minket egy nappal az után vontak ki Izlandról, hogy egy minden eddiginél nagyobb döginvázió egyetlen éjszaka leforgása alatt gyakorlatilag teljesen kiirtotta Kelet-Közép-Európa lakosságát. Ezrekben volt mérhető az Iniciatíva vesztesége is, mivel a dögvadászoknak jutott az öngyilkos feladat, hogy feltartsák a dögöket, amíg a hadsereg menti a menthetőt. Mi ekkor még csak sejtettük, hogy a bulinak lényegében vége, ám mikor a katasztrófa két nappal később megismétlődött Indiában és az USA délkeleti részén, többé már nem volt kérdéses: vesztésre állunk. A dögök által letarolt több országnyi területet hamar elborította a Sötét és ezzel együtt mintha a sikítozás is hangosabbá vált volna, bár a forrását így se lehetett meghatározni.

Űrhajót felszállni életemben először akkor láttam, amikor vagy kétszáz másik egységgel együtt Baikonur-ba vezényeltek minket. A leosztás parancs nélkül is nyilvánvaló volt: védeni az űrkikötőt, ha esetleg felbukkannának a dögök. Vagy az olyan civilek, akik jegy nélkül akartak volna felszállni valamelyik űrhajóra. Az első napunkon minden húsz percben felszállt egy, de visszafelé jönni talán ha kettőt láttunk. Hardy szerint a többi összekapcsolódott odafent az űrállomással és a továbbiakban nyilván lakómodulként használják majd a menekültek számára, míg mi a két írrel azon a véleményen voltunk, hogy meg se állnak a Marsig – nem minket igazolt az a néhány leszálló űrhajó, de a fenét se érdekelték ilyen apróságok akkor.

Harmadik napja lövöldöztünk már a menekülni szándékozó civilekre, amikor az első jelentések befutottak egy nyugat felől közeledő hatalmas dögseregről – a jó hírt két műhold is megerősítette. Kelet és dél felől védett bennünket a Syr Darya, hiszen a hidakat előrelátóan mind felrobbantották,  Nagyjából ezzel egy időben falcolhatott le Lee a két írrel.

Bár korábban már említettem, hogy sok jót a világ hadseregeiről nagyjából a krízis kirobbanása óta nem tudok elmondani, Baikonur mellett alaposan kitettek magukért. A légierő és a tüzérség gyakorlatilag mindent ledobott vagy kilőtt a dögökre, amit csak lehetett – sőt a végén még robbanóanyaggal megpakolt nehéz szállítógépekkel is közéjük zuhant pár kamikaze –, mégis amikor elérték a miáltalunk biztosított területeket, annyi dögöt láttunk mindenfelé, hogy mind biztosra vettük, a bombák valami teljesen más területre hullottak. Egyikünk se spórolt a lőszerrel, de amit csináltunk, csak annyit ért, mint artériás vérzésnél a sebtapasz.

Azt, hogy voltak dezertőreink és hogy megkerültek, egyszerre tudtam meg, amikor is Wordsworth besétált az állásunkra Fitzgerald-dal az oldalán, aki pisztolyt nyomott a bordái közé.

- Változott a műsor, emberek – az Eszünk most se tűnt idegesebbnek, mint bármikor máskor – Visszavonulunk.

- Mégis hová? – bukott ki belőlem a kérdés, mire Fitzgerald elvigyorodott.

- Az űrbe, seggfej.

Hamar kiderült, hogy felesleges volt fegyverrel kényszerítenie a parancsnokunkat, hiszen Wordsworth-nak se voltak illúziói a várható sorsunkat illetően. Még hat másik dögvadász egység csatlakozott hozzánk, miközben a teljesen kihalt városon átvágva próbáltuk kijátszani mind a dögöket, mind a rájuk lövöldöző többi egységet. Csupán hatan haltak meg, köztük Clarke és Hardy, mind baráti tűztől.

Lee az űrhajó mellett várt minket, még további két dögvadász csapattal.

- Ideje lelépni, fiúk – vigyorodott el, amikor meglátott minket –, nekünk itt már nincs dolgunk!

Wordsworth-ra néztem, de a parancsnokunk nem mondott semmit. Ami jó, mert lebeszélni se próbált bennünket. Hogy, hogy nem, de kis dezertőr-csapatunkban több képzett pilóta is akadt, Rowlingról pedig kiderült, hogy amúgy asztrogátor. Némi nehézség árán ugyan, de végül felszálltunk és amíg a pilótáink becélozták az űrállomást, mi tétlen többiek azon tanakodtunk, milyen mesével rukkoljunk ki, amikor megkérdezik, mért loptunk el egy űrhajót és szöktünk el a Földről ahelyett, hogy a parancs szerint tartottuk volna Baikonur-t a dögáradattal szemben. Túl sok épkézláb ötletünk nem volt.

És amikor az ablakon át visszanéztünk a Földre, azt a keveset is azonnal elfelejtettük.

A bolygó egyre nagyobb területeit borította Sötét.

- Szerintetek látszódni fog még egyáltalán, mire elérjük az űrállomást?

- Chaucer, ha már szép nem vagy, legalább hülye ne legyél! – Wordsworth most először szólalt meg azóta, hogy Fitzgerald pisztolyt szegezett rá és most először tegezte le az egyik emberét – Látsz Sötétet bárhol is a tengerek felett? Mármint, ahol nincs sziget…

- Szerintem az is csak idő kérdése – vontam vállat – Izland előtt azt se nagyon tudtuk, hogy a dögök bírják a vizet.

- Végül is tökmindegy – túrt a hajába Chaucer – A bolygót buktuk, tengerekkel vagy azok nélkül.

Az űrállomáson persze azonnal sittre vágtak bennünket, ami jelen esetben kimerült annyiban, hogy bár az űrhajót csatlakoztatták, a zsilipeket nem nyitották ki nekünk. Vissza csak azért nem toloncoltak, mert már nem volt hova. Ki se bennünket, mert mint megtudtuk, egyedül mi maradtunk meg az Iniciatívából. A duzzogásnak három hét után lett vége, amikor is átszállt hozzánk az állomás egyik tisztje egy megdöbbentő, ám ugyanakkor egyáltalán nem meglepő paranccsal: tizenhét óra múlva a többi űrhajóval együtt indulunk a Marsra. Ennyi idő áll a rendelkezésünkre, hogy gatyába rázzuk az űrhajót, illetve közreműködjünk az állomás teljes kiürítésében. Átértékelődtek hát a dolgok, többé senkit nem érdekelt, hogy kerültünk oda.

A szétkapcsolódás mutatta meg igazán, mekkora a flotta. Legalább kétszáz hajó lebegett most a kiürített és leszerelt űrállomás váza körül, várva az indulási parancsot. A Marson majd szépen újrakezdünk mindent, persze az is lehet, hogy szép lassan kihalunk… De bárhogy is lesz, remélhetőleg a dögök oda már nem követnek minket.

A Föld felé senki se nézett vissza, hiszen mióta pár napja végleg beborította a Sötét, abban se voltunk biztosak, ott van-e még egyáltalán.