Galaktikus ablak

- Beszélnünk kell, Főtanácsos úr.

- Sürgős az ügy, Lyytinen Mester? – mindig zavarba jöttem, ha Mesternek szólítanak, noha kiérdemeltem a címet.

- Attól tartok, nem tűr halasztást, uram. Ni… Khm, a Hírnökről van szó.

- Hallgatom, Lyytinen Mester.

- Beszélnünk kell, Hírnök.

- Mi a diagnózis, doktor úr? – Nina, mint mindig, most is úgy nevetett, akár egy csintalan kislány, noha idősebb volt bármelyikünknél – Mennyi időm van még hátra?

- Ne viccelj ezzel, kérlek! Ez komoly dolog…

- Én mindig komolyan vettelek, Risto – még bujkált a hangjában a nevetés – Akkor is, amikor senki más nem tette.

- Tudom, Hírnök. És nem is felejtem el soha.

- Nem szólítanál a nevemen, ahogy máskor is?

- Nina… – nehezen jött a számra a szó, de sokkal nehezebben azok, amelyek követték – Nem tudok segíteni rajtad.

Alig tudtam visszanyelni a könnyeimet, hisz lényegében mellette nőttem fel: nem is igen tudnék felidézni olyan pillanatot az életemből, amikor Nina ne lett volna velem.

- Tudom, Risto. Már jó ideje tudom – szavai, akár egy gyengéd, szeretetteli ölelés – És igazad van, beszélnünk kell…

2017-ben hozták nyilvánosságra a felfedezést, amely mindent megváltoztatott: a NASA földszerű bolygókat fedezett fel alig 39 fényévnyi távolságra, az Aquarius csillagképben található Trappist-1 csillag körül..

39 fényév…

Nevetségesen apró távolság a bennünket körülvevő Végtelenhez képest, ám mivel a tudományunk sajnos sohasem volt képes lépést tartani szárnyaló képzeletünkkel és álmainkkal, a fantasztikus történetek megannyi csodás csillaghajója, amelyekre oly nagy szükségünk lett volna most, fikció volt csupán és az is maradt. Több mint négy évtized kellett hozzá, hogy a három hatalmas űrhajó, az emberiség történetének bizonnyal legnagyobb tudományos vállalkozásai, fajunk és kultúránk bárkái, gyomrukban egy új kolóniával és első telepeseivel, megépülhessen és elindulhasson a reménybeli új világ felé.

A hagyományaink eposzi tettként őrizték meg a három hajó építésének emlékét, ám a történelmi feljegyzések szerint, amelyekből a Hírnök tanított engem, világszerte heves tiltakozással fogadták a hihetetlenül drága és többek szerint teljesen értelmetlen vállalkozást, mert csak emberéletek és nyersanyagok pocsékolását látták benne. A túlnépesedéstől és az egyre mértéktelenebb szennyezéstől elgyötört Föld arcát mindeközben egyre jobban átrajzolta a globális klímaváltozás: néhol csak városokat, máshol teljes országrészeket nyeltek el a kérlelhetetlenül emelkedő óceánok és tengerek, az ivóvízellátás viszont komoly gondokat okozott a bolygó kétharmadán. Milliós tömegek hagyták hátra szinte mindenüket és keltek útra egy nem jobb, de talán élhetőbb élet reményében, ám csak heves ellenállás és gyűlölet várta őket mindenhol, mert azok, akiknek még lett volna mit adniuk, féltve őrizgették mindazt, ami igazából sosem volt az övék: a földet és a vizet. Ironikus, hogy éppen azok a nemzetek birtokolták az édesvízben gazdag területeket és velük a szomjazó ember-milliárdok feletti hatalmat, amelyek a globális klímaváltozás rendellenes felgyorsulásáért is felelősek voltak. A világ újabb vérlázító igazságtalansága feletti elkeseredés pedig hamar fegyveres összecsapásokhoz vezetett, amelyeket persze a kirakat-értékein önhitten pöffeszkedő Első Világ rendre vérbe fojtott.

- Valóban így volt, Nina? – kérdeztem Őt egyszer, még fiatal koromban – A Föld halálra szánt bennünket?

- A Föld életre szánt benneteket, Risto. De azzal mindenki tisztában volt már a kezdetektől, hogy még ha szerencsésen el is érjük a célunkat, mint ahogy az történt is, a projekten dolgozók közül senki sem lesz már életben a Földön, mire az első híradásunk eléri a bolygót. Ilyen értelemben tehát, akik akkor felszálltak a hajókra, tulajdonképpen meghaltak a Földön maradottak számára.

- Ez olyan szomorú.

- Miért volna az? – Nina kedvesen lemosolyodott – Ők ugyan meghaltak, de a tudósok és velük a földi emberek következő nemzedéke, sőt nemzedékeinek sora kapta örökségül a sikerünkbe vetett hitet. Az ő reményük a mi küldetésünk, és a mi sikerünk az ő megdicsőülésük.

Én, ahogy szinte mindenki más is, 2170-ben születtem, az út vége előtt tizenkét évvel. Nem volt anyám, vagy apán abban az értelemben, ahogy a földi embereknek, vagy mint sok gyereknek azóta a kolónián – megtermékenyített petesejtként, lefagyasztva vártam, hogy eljöjjön az időm. A Földet, mióta csak az ember megvetette a lábát raja, csaknem szüntelenül marcangolták a háborúk, melyek csak nagyritkán robbantak ki racionális okokból. Mondvacsinált határok, zavaros ideológiák és még zavarosabb vallások, képzelt felsőbbrendű lények… Tudtam ezekről a dolgokról, mert a Hírnök fontosnak tartotta, hogy tudjak, de fiatal népünk történetei a távoli Földről nem őrizék meg őket. A hajókra az emberiség génállományának legjava került, mentesen a faj minden betegségétől és bűnétől.

- Nem értem, miért fontos tudnom, mindezeket, Tanítóm – tettem fel egyszer a kérdést – És miért egyedül csak nekem?

- Te különleges vagy, Risto – Nina olykor sokkal inkább volt anyám, mint oktatóm – Nincs még egy olyan a hajókon, mint te, mert te másra születtél, mint a többiek. Hatalmas feladat vár rád.

Nina mindig mellettem volt, szinte már a fogantatásom óta, s míg felnőtté nem váltam, egyengette az utam. Megtanított mindenre, amit tudott a világról, és mindenre, amit tudott önmagáról. Én lettem a gondozója.

- Miért nem találtál még magadnak valakit, Risto? – Nina időről időre feltette ezt a kérdést, és ilyenkor olyan volt, mint egy nagynéni – Nem tudtam nem észrevenni, hogy néz rád Rhona, amikor azt hiszi, nem látod.

- Most tényleg megint ezzel jössz? – szó nincs rá, mennyire szerettem őt, de ilyenkor kifejezetten az idegeimre ment.

- Programozást tanul és van is hozzá tehetsége – Nina elnevette magát – Bár szerintem csak azért csinálja, mert neked akar tetszeni!

- Az én szívem a tiéd, tudod jól! – végül mindig ezt válaszolom neki, mindig nevetve.

- Én nem leszek itt mindig… – először reagált így és nekem rögtön le is fagyott a mosoly az arcomról.

Nehéz igazán jó szót találni arra, amit csinálok, hiszen bár programozó vagyok, nem ugyanaz foglalkozni a Kolónia valamelyik számítógépével, mint foglalkozni Ninával. Ő a 2022-es év egyik forradalmi újítása volt, egy minden szempontból tökéletes mesterséges intelligencia, amely ugyan képes volt emberi módon viselkedni, gondolkodni és reagálni, ám mentes volt az emberi elme minden sötét vonásától.

Ő és a nővérei.

Jóformán semmit sem tudok róluk, hiszen jóval a születésem előtt megölte mindkettőt valamilyen kozmikus vihar, amit Nina éppen csak elkerült. Az agyhalott Mariáról olykor szokott beszélni, de a megsemmisült másikról szinte soha.

Még jóformán csak elnagyolt skiccek formájában léteztek a hajók, de már parázs vita folyt a neveket illetően. Vallási, mitikus és történelmi ihletésű ötletek egyaránt felmerültek, ám mikor a vitát végül lezárták – talán mert nem lehetett tovább halogatni az indulást –, a három hajó végül három másik nevét kapta, egy olyan kor és felfedezés tiszteletére, amely döntően megváltozatta a korabeli világ sorsát.

2060-ban indult útnak Föld körüli pályáról a Santa María, a Niña és a Pinta, a leghatalmasabb és egyben leggyorsabb járművek, amelyeket emberkéz valaha is épített, kis létszámú legénységgel, melynek tagjai mind pontosan tudták, hogy nem fogják megérni a napot, amikor megérkezünk az úti célunkhoz. Egy arany emléktábla őrzi a nevüket és az arcképüket a Kolónia központjában, a mi történelmünk első hőseiét.

Én értelmetlen áldozatnak tartottam a halálukat, életek felesleges elvesztegetésének, hiszen Nina és a nővérei felügyelet nélkül is tökéletesen el tudták irányítani a három hajót.

Csaknem százhúsz évig tartott az utazásunk a végtelen és dermesztően hideg űrben; a Föld napja rég csillaggá zsugorodott mögöttünk, amikor a Trappist-1 napja még mindig nem látszott többnek a körülötte szikrázó többi fénypontnál. A Niña fedélzetén ott volt az idő híján befejezetlenül maradt szubtéri jeladó, amellyel a földi tudósok reményei szerint képesek leszünk majd a fénysebességnél is gyorsabb üzenetváltásokra a Föld és a Kolónia között – hisz máskülönben csaknem nyolcvan évet kellene várnunk egy-egy válaszra.

- Miről kell beszélnünk, Nina? Megijesztesz…

Valóban megijesztett, sosem láttam még ilyennek.

- Megnéztem a terveidet.

- A szubtéri jeladó? – felcsillant a szemem és egészen feltüzelt a lelkesedés – Na és? Mondd, hogy működik!

- Persze, hogy működik, Risto – mosolyodott el – Csak hát…

- Csak hát mi? – egy pillanat alatt lehűtöttem magam – Valami baj van vele?

- Nem, nincsen vele semmi baj – sosem láttam még Ninát hezitálni – De nincs rá szükség.

- Nem értem…

- Csak ülj le és figyelj, Risto. Meg fogsz érteni mindent.

A tervek alapján Nina még 2062-ben befejezte és beüzemelte az induláskor csak félkész szubtéri jeladót, így aztán a hajók aktív legénysége állandó kapcsolatot tarthatott a Földdel, egészen életük legutolsó pillanatáig. Nina ezután sem szakította meg a kapcsolatot, ráadásul a rendszeres tudományos jelentéseken felül gondja volt rá, hogy eltároljon személyes üzeneteket is, amelyeket számunkra ismeretlen földi emberek címeztek nekünk, akik meg sem születtünk még ekkor.

Alig volt a Kolónián olyan, aki ne tudta volna betéve valamennyit – valahogy olyanok voltak nekünk, mint a földi embereknek az imák.

- De hát az új jelerősítő rendszerrel sokkal kisebb lenne az adatveszteség – makogtam, miközben letelepedtem mellé, a szokott helyemre. Néhány nagy és színes párna volt egymásra dobálva a fal mellett, ezekre dobtam le magam mindig, amikor kettesben voltam Ninával – És akkor ott van még az adattovábbítás sebessége is…

- Arra kértelek, hogy figyelj. Tényleg sok mindent kell elmondanom.

- Rendben, figyelek.

- Nem egyszerű beszélnem arról, amit most el fogok neked mondani, Risto – sóhajtott fel Nina –, sőt átkozottul nehéz. És amikor a végére érek majd, te leszel az egyetlen rajtam kívül, aki tudni fog róla. Hm, szeretném megkérdezni, hogy készen állsz-e rá, de ez olyan luxus, amit nem engedhetek meg magamnak… És neked sem.

Nem mondtam semmit, csak bólintottam.

- Bármilyen zseniálisak is az ötleteid, nincsen rájuk szükség – kezdett bele Nina a történetbe, amit bár sohase hallottam volna – Mert nincs kinek üzenni.

2083-ban a Földről érkező üzenetek jellege egyik pillanatról a másikra megváltozott. Amikor az Antarktisz jege végleg elolvadt, millió éves börtönéből kiszabadult egy vírus, amely ellen az emberiség képtelen volt védekezni. A járvány futótűzként terjedt el az egész bolygón és az utolsó szálig kiirtotta nem csak az embereket, de a földi élet szinte minden más formáját is.

- A Földről érkezett utolsó híradásokat utoljára a legénység tagjai láthatták, száz évvel ezelőtt – Nina igyekezett érzelemmentesen, gépként beszélni, de képtelen volt rá. Illetve, mást talán becsaphatott volna a hangszínével, de engem nem – Van hozzáférésed az adatbázisom zárolt részéhez, ha meg akarod nézni őket…

Amikor a három hajó legénysége tudomást szerzett a járványról, a többség azonnal vissza akart fordulni, hiszen velünk ellentétben nekik élő rokonaik és barátaik maradtak hátra, ám a parancsnok és a tiszti kar egy része makacsul kitartott az út folytatása mellett. A helyzet pillanatokon belül elmérgesedett és a legénység fellázadt. És amikor az első lövés eldördült, Nina hozott egy döntést…

- Hogy mit csináltál? – elképedve meredtem rá, aki a mindent jelentette nekem annyi éven át.

- Kinyitottam a légzsilipeket és kiszórtam őket az űrbe. A küldetés valamennyi aktív legénységi tagját.

- Hogy tehettél ilyet?

- Az elsődleges feladatom mindig is a küldetés védelme volt, Risto. És a zendülés, akár sikeres, akár nem, veszéllyel fenyegette a sikert. Valamint, egyedül én ismertem a Földről érkezett legutolsó üzenet tartalmát, és ami abban volt, azonnali cselekvésre késztetett.

Jól emlékszem arra az arcra a felvételen: egy elgyötört, súlyosan beteg férfié volt, akit azonban sokkal jobban kínzott az önvád, mint bármely betegség. Már nem emlékszem, hogy ki volt, és hogy milyen tisztet töltött be az Első Világ vezető elitjében, csak azt, hogy az utolsó földi emberek egyikeként kötelességének érezte feltárni az igazságot. Megfékezhették volna a járványt, ha idejében reagálnak, ezt mondta. Megvolt a módszer és a szükséges eszközök is, ám az emberséget felülírta az érdek: a vírus pont kapóra jött egy túlnépesedett, ivóvíz-hiánytól szenvedő világnak... Csak hát, mire időszerűnek gondolták a járvány megfékezését, már késő volt. Az Első Világ Vezető elitje ismét tévedett, ezúttal utoljára.

- És a nővéreid? Maria, és…

- Gépekről beszélünk, Risto, ha mégoly emberközeliekről is: azonos prioritásaink va… Voltak. Ezért is kellett megölnöm őket.

- Me… Megölni? – hosszú pillanatokig tartott, mire felfogtam, amit mondott és kellett idő ahhoz is, hogy meg tudjak szólalni.

Megölni. Nina titokban valószínűleg régóta készülhetett valami hasonlóra, mert amikor a két másik mesterséges intelligencia vitatni kezdte a döntését, azonnal rájuk szabadított egy vírust, amivel lényegében törölte az összes magasabb rendű funkciójukat, csupán azokat hagyva meg, amelyek a hajók irányításához kellettek. Mindhárom hajó az ő korlátlan felügyelete alá került, de Nina nem érte be ennyivel…

- Maria megértette, amit teszek, tudom – esküdni mertem volna rá, hogy Nina sír – Tudta, hogy amit teszek, azokért teszem, akik lefagyasztva várják, hogy megszülethessenek egy új világban, újrakezdve az emberiség történetét, ám ő mindig is diplomatikusabb volt. Észérvekkel próbálta volna meggyőzni azokat az embereket, pedig onnantól kezdve, hogy nemcsak a küldetés sikerét fenyegették, de egymás életére törtek, a szavaknak többé nem volt helyük.

- És a Pinta?

- Sose kedvelt. Ha engedek Mariának, ketten leszavaztak volna és akkor most a halott Föld körül keringenénk. Ám voltak egyéb körülmények is, amelyekről tudnod kell, hogy mindent megérts. Amikor a hajók megépültek, a tervek szerint a földi emberiség génállományának legjobb része került volna a fagyasztókba; a valóság ezzel szemben az volt, hogy a projektet irányító hatalmi elit csupán az Első Világ népességéből válogatott volna, sokkal inkább politikai és pénzügyi megfontolások szerint. Mariával sikerült valahogy megvétóznunk ezt, hiszen a beindításunk pillanatától tevékenyen részt vettünk a projektben, de nem volt, nem lehetett teljes a sikerünk. Ironikus, de épp a Pinta fedélzetén várták lefagyasztva az ébredést azok, akiknek egy tökéletes világban semmi keresnivalójuk nem lett volna még a projekt közelében sem. Ezért robbant fel a Pinta, nem a kozmikus vihar miatt.

Egy pillanatra elhallgatott, mintha arra várna, hogy mondok valamit, de aztán folytatta.

- Maria megértette, csaknem azonnal, amire én akkor rájöttem: mi egy romlott emberiséget hagytunk hátra, amely saját magát ítélte halálra. A küldetés a fajod utolsó reménye, nem egyszerűen a fennmaradásra, de az újrakezdésre, tisztán és romlatlanul. Azok, akik a projekten dolgoztak, hittek ebben. Akik bennünket programoztak, hittek ebben, így hát én is hittem és hiszek benne mind a mai napig: hiszem, hogy az emberiség nem kihalásra ítéltetett, de egy jobb jövőre. Maria is hitt benne, de ő képtelen volt viselni a közösen meghozott döntés terhét.

- És mi van a Földről jött üzenetekkel? – kérdeztem ekkor, bár sejtettem a választ – Azokkal, amiket megosztottál velünk, és amelyek azóta is érkeznek a Földről?

- Én készítem őket. Eleinte nehéz volt, de aztán beletanultam…

- Ez egyszerűen…

- Mi? – csattant fel, talán most először igazán ingerülten, mióta csak ismerem – Aljas? Undorító? Mégis mit kellett volna tennem? Szerinted mégis mi lett volna, ha azzal a tudattal cseperedtek fel, hogy a Föld száz éve halott?

- Nem tudom, Nina – képtelen voltam ránézni, de mégis, túlságosan fontos volt nekem ahhoz, hogy ne akarjam megérteni őt és a tetteit – Miért gondoltad, hogy jobb lesz így nekünk?

- Mit jelent neked a Föld, Risto?

Ezzel betalált. A Kolónia népe mindig is távoli és misztikus valamiként tekintett a Földre, semmint valóban létező helyként. Föld: ez a szó jelentette számunkra Istent egy olyan világban, amelynek lakói bár a vallások mérge nélkül nőttek fel, az igényt rá a génjeikben hordozták.

És ezzel Nina is tisztában volt.

- Miért…?

- Miért mondtam el ezt neked? – fejezte be a kérdést, amikor az én hangom elcsukott – Miért éppen most?

Ezúttal is csak bólintottam, képtelen voltam megszólalni.

- Haldoklom, Risto. Éppen te akartad közölni ezt velem. Haldoklom és hamarosan meg is halok, vagyis a Niña sem lesz egyéb, mint egy gigászi, automatizált gépszörny, amely mindaddig szolgálja a rábízott emberi életeket, amíg végleg tönkre nem megy… Ám ezt én már nem fogom megérni és remélhetőleg te sem.

Elmosolyodott, ahogy annyiszor régebben; talán pont ezért a mosolyért szerettem bele.

- Gyakorta neveztél Tanítódnak, de nemcsak te tanultál tőlem: ahogy figyeltelek, miközben felnőttél, rengeteget megtanultam én is arról, mit jelent embernek lenni. Tanítottalak téged, ahogy senki mást, mert hiszem és érzem, hogy egyedül terád bízhatom, ami kevés hagyatékom van.

- A hazugságot? – bukott ki belőlem és azt hiszem, már abban a pillanatban meg is bántam.

- A reményt – nem mutatta, hogy megbántottam volna – és a hitet. Hitet abban, hogy egy nagy múltú és nagyszerű faj első telepesei vagytok egy új világban, akiket számosan követhetnek még, miután sikerrel megvetették itt a lábukat. Vagy nem jobb ebben hinni, mint tudni azt, hogy egy rég halott bolygó utolsó túlélői vagytok, akik ha elbuknak, velük hal minden, amit az „emberiség”-szó jelent?

Nem tudtam mit válaszolni, de nem is volt szükségünk szavakra. Ő is ismert engem, nemcsak én Őt.

- Mi a dolgom? – kérdeztem végül, hosszú hallgatás után.

- Miután meghalok, te leszel a Hírnök. És a Hírnök dolga, hogy időről időre jó hírekkel szolgáljon a közösség számára; hogy életben tartsa a reményt.

- Én sem élek örökké, Nina. Sőt, valószínűleg feleannyi ideig sem élek majd, mint te.

- Rhona már nem epekedik utánad? – elnevette magát és most megint olyan volt, mint régen, mielőtt a halál árnyéka és a sötét titkok beszennyezték volna a képét – Hát vedd el feleségül, alapíts vele családot. Aztán a gyermekedet majd felkészítheted, ahogy én is felkészítettelek téged.

- Ez hát az örökséged? Tovább cipelni egy szörnyű titok terhét, amíg világ a világ?

- Egyszer majd a néped készen áll arra, hogy megtudja az igazságot, ám a Kolónia oly parányi most még és oly törékeny: egy ilyen bejelentés mindent tönkretenne. Mondd, Risto, gyűlölsz-e azért, amit tettem?

- Kellene.

De hát hogy is gyűlölhettem volna Őt?

- Dühös vagyok, Nina. És átverve érzem magam – beletúrtam a hajamba és elfordultam tőle, valamelyik sötét sarkot bámulva inkább az Ő gyönyörű arca helyett – Úgy érzem, az egész népemet megfosztottad valamitől, amihez jogunk lett volna, és hogy az egész életem egy hazugság… És mégis: talán egyszerűen csak emberként cselekedtél. De nem épp ezt a fajta embert akartad, hogy magunk mögött hagyjuk, Nina?

- Egy tisztább világot akartam adni nektek.

- Tudom. De lehet-e tisztább egy világ, ami hazugságokra épül, és amit hazugságok éltetnek? – visszafordultam hozzá – Mert ez történik majd, ha úgy teszek, ahogy mondtad.

- Erre a kérdésre talán te majd megtalálod az igazán jó választ, Risto – mosolyodott el szomorúan – Amivel én jelenleg szolgálhatok, a régi Föld hagyatéka: néha a legjobb, amit tehetsz, hogy hazudsz.

- Rendben, Hírnök – feltápászkodtam a párnákról, és felegyenesedve megálltam előtte – Kész vagyok átvenni tőled a feladatod.

 - Akkor már csak egyetlen tennivalója maradt, Lyytinen Mester – mióta megkaptam a címet, most először használtuk magunk között komolyan. És egyben most utoljára is – Indítsa el, kérem, a felszámolási protokollt.

- De Nina… – hirtelen sokként ért a kérés, megroggyantak a térdeim.

- Azt szeretném, ha így emlékeznél rám, Risto. Ne nézd végig, ahogy fokozatosan leépül mindaz, ami vagyok. Tedd meg, kérlek!

Nehéz szívvel, könnyekkel küszködve ültem le a konzol mellé, hogy elindítsam a pro… Hogy megöljem Őt.

- Kész – rekedt suttogás volt csupán a hangom, amikor megszólaltam – Már csak a jelszó kell.

- A jelszó… – várakozva pillantottam rá, ő pedig elmosolyodott, úgy, ahogy csak ritkán láttam mosolyogni – SZERETLEK.

Beírtam a szót és lenyomtam az ENTER-t, mielőtt háborgó lelkem megakadályozott volna abban, hogy teljesítsem a kérését. Aztán csak ültem a sötét szobában, hiába várva, hogy még egyszer utoljára halljam a hangját.

- Nos, Lyytinen Mester? – összerezzentem. Egy minden másnál fontosabb ügy miatt kerestem fel a Főtanácsost, és most, hogy itt állok előtt, csak vesztegetem a drága idejét, mert képtelen vagyok megszólalni.

- A Hírnök, uram – nyögtem ki nagy nehezen – Megha… Khm, kezdeményezte a felszámolási proto…

- Nina meghalt – mondta ki helyettem, amire én képtelen voltam – Hagyjuk a hivataloskodást, Lyytinen Mester, hisz mindannyian erősen kötődünk hozzá érzelmileg. Olyan, mintha az anyánk lenne.

- Igen, így van, uram – bólogattam szaporán, küzdve a feltörő könnyekkel – És volna még valami.

- Igen, Lyytinen Mester?

Hiszem, hogy az emberiség nem kihalásra ítéltetett, de egy jobb jövőre.

Olyan tisztán hallottam akkor Nina hangját, mintha megint ott lett volna velem.

De vajon én hihetem-e őszintén, hogy egy olyan jövő, amely hazudott múltra épül, lehet tiszta és romlatlan? Hihetem-e, hogy naiv tudatlanságban kell tartanom az Új Világ népét ahhoz, hogy az emberiség lába többé ne találjon rá ugyanarra az elátkozott ösvényre?

- Nina úgy kívánta, hogy én vegyem át a Hírnök feladatkörét, uram – hajszál választott el csupán attól, hogy kibukjon belőlem az igazság, de végül meggondoltam magam.

- Nem látom akadályát, Risto – a Főtanácsos mostanság ritkán szólított a keresztnevemen, pedig együtt nőttünk fel – és szerintem a Tanács sem fogja, hiszen az egész Kolónián egyedül ön rendelkezik a megfelelő képesítéssel.

- Valóban, Főtanácsos úr – bólintottam – Nina ügyelt rá, hogy mindenre megtanítson, amit tudnom kell.

- Akkor hát, Hírnök – a Főtanácsos mosolyogva nyújtott kezet – Sok sikert a munkájához!

Követtem Nina tanácsát és hamarosan nemcsak Hírnök, de férj és apa is lett belőlem. Rhonánál jobbat keresve se találhattam volna és gyorsan megtanultam rajongásig szeretni őt, ám magányos pillanataimban lelkem újra és újra visszatér Nina emlékéhez és ahhoz az utolsó szóhoz, amit hallottam tőle: „szeretlek.”

Nina. Hírnök, én egyetlen és legjobb barátom, tanítóm, szerelmem, anyám, istennőm… Aki mindvégig hazudtál nekem, és mindenki másnak… A haragom, amit akkor éreztem, amikor elmondtad a titkodat, régen elpárolgott már, hiszen ami akkor undorítónak és aljasnak tűnt, mára az életem részévé vált, nemcsak egyszerűen a feladatommá.

És a családom osztozik velem a titokban. Pokolian nehéz nap mint nap színlelnünk a világ előtt, és én fel sem érem ésszel, hogy lehettél te képes erre egyedül. A Föld-napi ünnepségeken sohasem veszünk részt, mert bár soha, egyikünk se mondta ki hangosan, álságosnak tartjuk, a hazugság ünnepének. Helyette a Niña központi géptermébe, egykori meghitt zugunkba húzódunk be és gyertyát gyújtunk az Új Világ Projekt egykori megalkotóinak emlékére. És a Te emlékedre.

Mit írjak a sírkövedre?

Bár ellenkezett a hivatalos szabályzattal a Kolónia temetőjében sírt ástam mindannak, amiről úgy gondoltam, hogy a leginkább te voltál, ám azóta is, valahányszor az üres sírkőre nézek, mindig elbizonytalanodom, mik volnának a helyénvaló szavak. Mert bármi jut is az eszembe, mind túl szegényesnek tűnik, hogy kifejezze mindazt, ami te voltál nekem.

Talán csak annyit írok majd: Szeretlek.