Az éjszaka szokatlanul sötét volt. Az égbolt fekete bársonyáról mintha valaki elrabolta volna az apró, gyémántszilánkként szikrázó csilla...

Az éjszaka szokatlanul sötét volt.
Az égbolt fekete bársonyáról mintha valaki elrabolta volna az apró, gyémántszilánkként szikrázó csillagokat, s a vörös hold, a Suunath fénye sem változtatta hűlő parázzsá a Yoo fennsík különös formájú szikláit; nem látszott a Ki-Solwan távoli vonulatainak sötét sziluettje sem, akárha az éjszaka az egész világot magába szippantotta volna.
Minden fényt azonban e rendellenesen sűrű sötétség sem nyelhetett el: a fennsíkon, mint megannyi földre hullott csillag, parányi tábortüzek lobogtak. Dez Yoo, egy kicsinyke északi végvár falain belül gyújtották őket, hogy fényt és meleget adjanak a katonáknak; mindegyik körül ültek néhányan és beszélgettek, vagy csak némán bámulták a lángokat. Többségük a várat és környékét uraló GhanYoo klán, illetve valamelyik szomszédos nemzetség harcosa volt, valamint a Királyi Gárda helyőrségének fogcsikorgatva megtűrt dél-kiteorathi zsoldosai, ugyanakkor szép számmal akadtak önkéntesek, nemcsak Kiteorathból, de több déli királyságból is. Jöttek barbárok Elmorath sivatagos pusztáiról, akik a csípős tél eleji hideggel mit sem törődve, jóformán ruhátlanul jártak, s rikító színű festékkel rajzoltak ijesztő harci jeleket bronz bőrükre. Néha felbukkant egy-egy alacsonyabb rangú, vagy épp a rendjével összetűzésbe keveredett lovag is a wymorathi Ezüst Kard Rendjéből: a többiektől kissé elkülönülve vertek tábort, s lerítt róluk, hogy még Yianerath poklában is szívesebben tartózkodnának, mint egy rozzant északföldi vár düledező falai között…
Messze a legtöbben azonban talán azok a kalandozók voltak, akik a közelgő veszély ide menekült kereskedőkaravánok fegyveres kíséreteként érkeztek. Ők most abban a paliszádfallal körülvett bővítményben vertek tábort, amit a mandula-alaprajzú vár északnyugati oldalán emeltek; hányaveti, mindenfajta építészeti szaktudást nélkülöző munka volt ez is, akárcsak Dez Yoo egésze – talán az istenek sem tudták volna megmondani, hogy az aprócska vár mindeddig miért nem került még a runnok kezébe.
Az elmúlt másfél hét alatt közel háromszor annyian gyűltek Dez Yoo alá, mint ahányan az itt lakók és a helyőrség békeidőben voltak, ám ezt a mostani időszakot a legkevésbé sem lehetett volna békésnek nevezni. Őrök sétáltak fel-alá a gyilokjárókon és a paliszád mentén, morogva káromkodtak, mikor egyikük-másikuk időnként megbotlott a sűrűn egymás mellé felállított sátrak valamelyikében, de sosem néztek a falak túloldalán gomolygó, ködszerű sötétségbe: mindannyian jól tudták mi okozza. Tudták, hogy álarca mögött ellenség rejtőzik és hogy ez a mai a halál éjszakája.

Fülsértően éles csikordulás adta hírül, hogy a bővítménybe nyíló kapu kitárult, utat engedve egy csapatnyi fegyveresnek. Egytől egyig a Királyi Gárda kék-fehér egyenruháját viselték, a kite városőrségek jellegzetes, tollforgós bronzsisakjával, míg derekukon ágyékkötőhöz hasonló, széles címeröv lobogott a GhanYoo klán színeiben pompázva.
- Máris itt lenne a váltás ideje? – a férfi az egyik tűz mellől figyelte a sátrak útvesztőjében csörtető csapatot, aztán szemeit dörzsölgetve visszafordult társaihoz.
Hullámos fekete haj omlott izmos vállaira, melynek tincseit vörösréz veretekkel díszített bőrpánt szorította le; borostás arca narancs tónusú volt, határozott ívű szemöldöke alatt éjszín tekintet csillogott – shen volt, az egyetlen Dez Yoo védői között. Fekete köpenye alatt, mely ezernyi mérföld porától vöröslött, egyszerű fekete szattyánbőr tunikát és ugyanolyan színű bőrnadrágot viselt. Fekete bőrcsizmáját vasalatok, és gondosan álcázott, rugós pengék tették veszedelmes fegyverré, puha vívókesztyűi alatt bokszerek lapultak, egyszerű, minden felesleges díszítéstől mentes fattyúkardja pedig, amit máskor vállon átvetett hevederre kötve hordott, most mellette pihent a földön: fejvadász volt egykor, s bár rég nem űzte már mesterségét, az állandó éberség kényszere mindörökre beleégett lelkébe.
- Ne is törődj velük, Shennon! – dörmögte erre egy hatalmas termetű kite, aki Wath GhanKitként mutatkozott be, és nagyot kortyolt a kezében tartott borostömlőből – Csinálják csak, ha ettől jobban érzik magukat!
- Csak a csizmájuk talpát koptatják – tette hozzá egy magát Széllel Futóként bemutató déli elm is – Azok a tetves runnok teljesen láthatatlanok a fekete köd mögött! Mesélj tovább!
- Tehát, mikor megtudta – folytatta ekkor történetét a shen –, hogy fejvadász vagyok, az a kis tetű úgy megrémült, mintha legalábbis egy éjlovag mászott volna a nyakára!
A többiek erre mind felnevettek, csak Széllel Futó nézett értetlenül.
- Még sohasem láttam éjlovagot – magyarázta – Hogy néznek ki?
- Vörös szemű szörnyetegek fekete páncélban, fekete pajzzsal, fekete lovakon – válaszolt köpenyének mélyen behúzott csuklyája alól közönyös hangon Shennon helyett a társaság negyedik tagja, egy Orsha Suun nevű wym nő, aki – állítása szerint – ugyan az Ezüst Kard lovagjaival együtt érkezett, ám lerítt róla, hogy csupán kényszerből viselte el a társaságukat.
- Ha még így sem tudod őket elképzelni, várj türelemmel: még hajnal előtt bőven lesz alkalmad alaposan szemügyre venni néhányat, hacsak nem adja valamelyik vasas a kezedbe a beleidet, mielőtt kettőt pisloghatnál!
Ezzel elfordult a vörösödő elmtől és Shennonra pillantott.
- Folytatnád, cimbora?
Gyermekien jámbor, már-már együgyű mosoly játszott vékony ajkain, minek láttán a shen elvigyorodott. Suun vérbeli kötekedőnek tűnt, aki a világért se hagyott volna ki egyetlen kínálkozó alkalmat sem, karcsú alakja azonban egy pillanatra sem tévesztette meg a férfit: a jéghideg tekintet, a sosem lankadó figyelem, a kard, mely mindig a keze ügyében pihen… a bő, zöld-barna foltos utazóköpeny és a csuklya olyasvalakit takart, aki nemcsak nehezék gyanánt hord fegyvert.
- Szóval – mesélt tovább ekkor a férfi – reszketve kérdi, ki és mennyit fizetett a fejéért. Jin Mar saarja üdvözöl, mondom erre neki. Harminc aranyat ígért az életedért!
- És ő mit felelt? – kérdezte a közben némileg lenyugodott Széllel Futó.
- Hogy kétszer annyit ad, ha futni hagyom – a shen nagyot kortyolt a felé nyújtott borostömlőből – Erre én azt feleltem, hetven aranyért hajlandó vagyok elgondolkozni rajta.
- És fizetett? – szaladt fel a szemöldöke, miközben a tömlőért nyúlt.
- Mind a hetven aranyat, Wath GhanKit.
- És te elengedted?
- Természetesen nem – nevetett fel erre az egykori fejvadász –, viszont álltam a szavam és elgondolkoztam rajta… A saar viszont harminc aranyat ígért a fejéért, az pedig igen figyelemre méltó ajánlat az ő szájából!
- A többiek erre nagyot röhögtek, a borostömlő pedig ismét körbejárt.
- Mondd csak, Shennon – kérdezte Suun, mikor a tűz körül ülők elcsendesedtek – Mit vétett az a nyomorult, hogy Ry zsugori főpapja fejvadászt küldött a nyomába?
- Megrontott egy saaganövendéket, ha jól emlékszem – vont vállat a férfi.
- Álszent fapicsa mindegyik! De már ők sem a régiek… – legyintett lenézően a nő – Eddig legalább titokban tudták tartani, ha egy férfi ölelésére támadt kedvük!
- Ezt meg hogy érted? – néztek rá társai csodálkozva.
- Anyám néhány éve halt meg Haale’doban; egyszer majdnem rendfőnök is lett szegény!
- Saaga volt az anyád Elmorathban? – Széllel Futó fuldoklott a röhögéstől; nyilván úgy érezte, itt az ideje elégtételt venni az előbbi sértésért – Nem inkább szajhát akartál mondani?
- A csupaszseggű atyafiságodat nyilván meglepné, mekkora különbség van a kettő között…
A barbár arcáról nyomtalanul eltűnt a mosoly, a másik kettő ugyanakkor könnyezett a röhögéstől; Suun tekintete mindeközben egy pillanatra sem szakadt el Shennonétól.
- Azt tudod, mi történt a saagával?
- Anyaszült meztelenül kipellengérezték Jin Mar főterén, Ry temploma előtt.
- Kár, hogy nem voltam ott! – nézett az elm sokat mondó pillantással Wath Ghankitre – Szívesen megvigasztaltam volna a nyomorultat!
- Ha jól értettem Shennon úr szavait – fordult ekkor végre Széllel Futó felé a nő –, biztos jobban örült volna, ha egy férfit is viszel magaddal!
- Én Széllel futó vagyok, nyomorult sápadtképű – a barbár egész testében remegett a dühtől – Elmorath harcosa, fia a nagy Három Nyílnak, aki…
- … akit a nagyszerű Vézna Nyúl nemzett, Kecskehágó és Sánta Bhacrún fia, és így tovább… – folytatta éneklő hangon Suun – Ma este egyszer már felsoroltad az összes ostoba nevű ősödet, tovább már ne kínozz minket velük!
A két másik erre megint röhögni kezdett, ám rögvest arcukra fagyott a vigyor, mikor az elm fegyvert rántott és Suunra vetette magát:
- Megöllek, te ribanc!
A barbár vaskos csontkardja zúgó villámként csapott le a nő csuklyás fejére, ám a fegyver a következő pillanatban éles csattanással pattant le az utazóköpeny alól elővillanó alkarvédőről; Suun ekkor felpattant, azaz szinte felkúszott, olyan szorosan simult az elm mellkasához. Ahogy a sötét posztó lecsusszant vállairól és a lábához hullott, előtűntek páncéljának egyéb részletei is: ezüstösen csillogó, vörösréz veretes lemezvértet viselt csupán, mely a legendás lhornföldi thirnadákéhoz volt hasonlatos, ám annál lényegesen többet takart el testéből. Most, hogy a csuklya sem rejtette többé, a nő egész más benyomást keltett, ezt Shennon kénytelen volt beismerni. Szinte teljesen kopaszra borotválta a fejét, néhány tincset hagyva csak középen, egyetlen csípőig érő varkocsba fonva: vörös-fekete festésük remek összhangban volt éjszín szemhéjaival és égővörös ajkaival. A tűz fénye arasznyi tőrpengét csillantott meg a bal kezében, melynek hegye most Széllel Futó gégéjének szegeződött. A férfi moccanni sem mert, ám annál jobban szórakoztak társai.
- Összetévesztesz anyámmal! – sziszegte rezzenéstelen arccal a nő és – időközben kissé felszaporodott közönségének nem kis derültségére – hatalmas csókot nyomott szoborrá dermedt Szelek Fia szájára, majd Wath GhanKit felé nyújtotta jobbját, aki rövid habozás után belenyomta a borostömlőt.
- Rajta, cimbora – kínálta a helyzethez egyáltalán nem illő nyájassággal a barbárt – Kiszáradhatott a torkod!
Az elm a földre ejtette kardját, aztán goromba mozdulattal kitépte Suun kezéből a tömlőt; mindeközben egy pillanatra sem vette le szemét a másikról.
- Rajta, cimbora! – ismételte Suun szavait a kite – Igyál, ha ma éjjel még runnokat is akarsz látni!
Széllel Futó – akit ekkor innen-onnan már legalább húszan biztattak röhögve – lassan a szájához emelte a tömlőt, inni azonban már nem volt módja. Shennon, bárhogy próbálkozott is később, semmi többre nem emlékezett a következő néhány másodpercből, csak hogy Suun káromkodva a nyakához kap, a barbár pedig hörögve térdre esik, immáron két kézzel markolászva a tömlőt, amit örökre a torkához tűzött egy vörös tollas nyílvessző… Hatalmas robbanások sorozata rázta meg közvetlenül ezután Dez Yoo-t, a levegő portól és füsttől lett fojtogató.
- Leomlott a nagytorony!
Shennon kábult tudatáig ekkor végre elértek az ordítások és halálsikolyok, melyek mind abból az irányból hallatszottak, amerre a legsűrűbb volt a füst. Tucatnyi, vagy talán annál is több runn csatakürt fülsértő vonyítása harsant ekkor, s e pokoli jelre egyszeriben megelevenedett a paliszádon túli nyomasztóan sötét éjszaka.
- Shennon! – Orsha Suun kapaszkodott bele hirtelen a karjába – Be kell mennünk a várba!
- Mi… mi van? – tompán bámult vissza a nő sürgető tekintetébe; Suun nyakára szorított ujjai közül vér szivárgott, de bal kezében már ott volt a meztelen kard.
- Hogyhogy mi van? – csattant fel az türelmetlenül – Nyakunkon az ellenség, te marha! Mozdulj már meg, átokverte déli!
- Én… én… Félek! – talán ez a felismerés volt a varázsszó, mely egyszeriben szertefoszlatta dermedtségét: a rettegés oly elemi erővel tört rá, hogy Shennon kis híján még társát is ledöntötte a lábáról, úgy rohant a várkapu felé – Félek, Suun!
- Várj már meg, hé! – ordított utána nő, ám hangját elnyomta valami pokoli robaj, őt pedig irtózatos erejű lökés repítette messzire.

Shennon köhögve tápászkodott fel. A füst és a por oly sűrűn szállongott körülötte, hogy alig kapott levegőt, s szinte egyáltalán nem látott semmit. Körülötte mindent törmelék borított és széthasadt deszkák szilánkjai, a törmelék között pedig véres cafatokra szakadt testek. Szédelegve indult meg arrafelé, amerre a várkaput sejtette, ám ekkor különös, rémisztő dologra lett figyelmes: körülötte mindenfelé kegyetlen harc tombolt, ám csupán a becsapódó tűzgolyók robbanásait hallotta, egyetlen ordítást, vagy halálsikolyt sem. A félelemtől reszketve nézett körül, s majdnem felordított a döbbenettől: nem evilági szélben csattogó, vöröskeresztes fekete zászlóit magasba emelve a runn hadsereg, élén az otromba csataménjeik hátán megelevenedett, pokoli ércszobrokként tomboló éjlovagokkal, megállíthatatlanul nyomult be a paliszádon robbantott óriási résen, s mészárolta halomra Dez Yoo… dermedten álló védőit! Senki sem akadt a megbabonázott hadban, aki akárcsak felemelte volna fegyverét, hogy néhány jelentéktelen pillanattal meghosszabbítsa az életét, csak bámultak egytől egyig tágra nyílt szemekkel a tetőkről felcsapó lángok hajnalfényétől ragyogó égre. Shennon tétován követte tekintetüket, aztán csak állt és sikoltott eszelősen, míg tüdejéből el nem fogyott a levegő.
Nem született még a tűzhelyek mellett is didergő öregek fonnyadt ajkain olyan eszelős rémtörténet, mely felérhetett volna azzal a látvánnyal, ami a szemei elé tárult. A Gonosz legocsmányabb szörnyetegeinek csontig hatoló borzalma sem lehetett mérhető azokhoz a szárnyas, szarvas, tűzokádó démonokhoz, melyek most a vár felett köröztek, s néha-néha lecsapva szörnyű karmaikkal tépték, marcangolták, vagy leheletükkel perzselték hamuvá félelemtől bénult áldozataikat. A füst és az égett hús bűze fojtó volt és könnyeket fakasztott; mindenfelé lángoló, megcsonkított testek hevertek, arcukról azonban még a halál sem tüntethette el az iszonytat és rettegés mindörökre odavésett maszkját. Ahogy Shennon szűkölve kapkodta ide-oda a tekintetét, hol Wath GhanKitet látta maga előtt és Orsha Suunt, amint az éjszakából született szárnyas pokolfajzatok dobhártyaszaggató rikácsolással a beleiket szaggatják, hol pedig saját feleségét a gyermekeivel, amint üvöltve vonaglanak pokoli sárkánytűzben…
- Ti… nem lehettek… itt!
Nem is füst, köd gomolygott immár mindenfelé tejfehéren és nyomasztón: úgy tört elő a haldoklók ernyedt ajkai közül akár a gőz, de fagyos volt, mint a sírgödör; időnként össze-összesűrűsödve karcsú káprázat-alakként suhant holttesttől holttestig, mint valami ocsmány, léleklopó kísértet, s mind sűrűbb és sűrűbb lett… Dhar Shennon a fülére szorította kezeit, oly erősen, hogy szinte összeroppantotta saját koponyáját, s a földre roskadt.
- Neeee!
Sötét árny magasodott fölé, mire ösztönösen félreugrott, majd az első kezébe kerülő dologgal visszacsapott. Támadója felordított, ahogy a méretes, vasszegektől súlyos padlódarab, ami talán a szétrobbant várkapu egy darabja lehetett, recsegve roppant ketté a sisakján, aztán a következő pillanatban sikítva rogyott össze az ágyékát ért elemi erejű rúgástól. Shennon habozás nélkül a tarkójára sarkalt, mire a másik hangtalanul elterült. A fejvadász még azelőtt magához ragadta ellenfele fegyverét, hogy kifordult volna az ernyedt ujjak közül; a tagjait bénító jeges félelem ekkor mintha nyomtalanul szertefoszlott volna.
Támadóját csak ekkor nézte meg alaposabban: legnagyobb meglepetésére nő volt, méghozzá elm, noha a runnok vörös-fekete címerövét hordta. A meztelen testét borító fehér-vörös háromszög-minták alapján a Mew tűzhányótól északkeletre, a runn-elm határvidéken élő Pusztai Farkasok törzséből származhatott. Szeméremszőrzetét, valamint hajának gubancos fekete tincseit a fülei körül jókora területen leborotválta, melleit, köldökét és ágyékát pedig vékony aranykarikákkal díszítette. Páncélt nem viselt, csupán egy runn mintára készült ócska, szarvdíszes bronzsisakot, illetve karkötők egész tömegét mindkét csuklóján.
Bár nem látszott különösképp erősnek, a nő egyetlen fegyvere egy közel öt láb hosszú pallos volt fűzlevél-forma pengével. A legkiválóbb runn fegyverekhez hasonlóan ezt is kékesfekete kristályacélból kovácsolták, ám mintha jóval igényesebb munka lett volna azoknál; szinte ijesztően könnyű volt, s furcsamód egyetlen csepp vér sem szennyezte. Shennon ezen akaratlanul is elmosolyodott, aztán körülpillantott: az iménti lidércnyomás mindenestől eltűnt, ám a valóság sem volt sokkal szívderítőbb. Ahogy mind beljebb és beljebb nyomultak a tűzgolyóktól tépázott várba, a runnok gyakorlatilag sehol sem ütköztek ellenállásba – rég nem csata volt ez már, csak mészárlás: véres és kegyetlen, Yiandar sötét lelkű mocskaihoz illő. A fejvadász sietve húzódott be az egykori barbakántorony romjai közé, onnan kémlelte mozgásukat.
Elborzadva nézte, amint két runn gyalogos az egyik házból kirángatott egy kétségbeesetten jajveszékelő kite lányt, majd miután valamennyi ruháját leszaggatták róla, egyszerűen levágták mindkét kezét ezüst karkötőiért, s ocsmány röhögéssel nézték végig, mint vérzik el lassanként. Az éjlovagok a várudvaron, a nagytorony omladéka előtt gyűltek össze: nem lehettek többen két tucatnál, s szemmel láthatóan nem keltették fel különösebben az érdeklődésüket Dez Yoo csekély értékű kincsei, melyekért katonáik oly nagy élvezettel kegyetlenkedtek. Öltözetük hasonló volt a gyalogosokéhoz, ám sokkal díszesebb annál, s aranyszín szarvakkal ékes sisakjukon skarlát tollforgók lobogtak harci zászlókként.
A férfi ekkor különös alakokat pillantott meg, akik láttán végigfutott hátán a hideg. Iménti hagymázas rémlátomásának szárnyas-szarvas démonai voltak, szám szerint tizenketten, s az egyik távolabbi bástya romjain gubbasztottak fáradtan és vérmocskosan. Meztelenek voltak, s amennyire Shennon ebből a távolságból meg tudta állapítani, egytől egyig nőstények: ha nem lettek volna hatalmas bőrszárnyaik és otromba kosszarvaik, éjfekete bőrükkel és hószín hajukkal olyanok lettek volna, mint a runn, vagy a kite nők, míg hegyes füleik a lhornokéihoz voltak hasonlatosak, ám jóval nagyobbak azoknál. Szemmel láthatóan nemigen foglalkoztatta őket sem a runn katonák undorító szórakozása, sem a haditetteikkel büszkélkedő éjlovagok, kivéve talán azt az egyet – nyilván a sereg parancsnokát –, aki a lerontott torony tövéből magyarázott nekik valamit. Shennonnak hamar feltűnt, hogy bár elég messze rejtőzött tőlük, az éjlovag kiabálását mindenképp hallania kellett volna, ám egyetlen szó sem jutott el füléig.

Következő gondolata a menekülés volt, bár ötlete sem volt, hogyan csinálja. Nyilvánvalónak tűnt, hogy zsákmány reményében a runnok az aprócska vár minden egyes zugát át fogják kutatni, így csak idő kérdése, mikor találnak rá. Gyalog nem jutna messzire: még ha elérné is azt a meredek, sziklás hegyoldalt, ahová a lovasok nem tudnák követni, a runn íjászok könnyűszerrel végeznének vele, nem is beszélve a szárnyas démonokról…
A megoldás hamarabb kínálkozott, mint remélhette volna. Egy runn vasas közeledett a barbakán felé, vakmerő módon hüvelyben pihenő karddal. Shennon csendesen a bejárat melletti félhomályba húzódott, s feszülten várta a megfelelő pillanatot. Mikor aztán a runn belépett, egyetlen jól irányzott döféssel hátba szúrta. Tiszta és pontos, fölülről indított szúrás volt ez, a kard hegye pontosan a bordák közé talált. A runn kétségbeesetten próbált kiáltani, tüdeje azonban megtagadta az engedelmességet; némán vonaglott egy darabig, aztán összerogyott. A shen ekkor kihúzta kardját, s meglepődve tapasztalta, hogy a holttestből egyetlen csepp vér sem folyik ki, s éppúgy tiszta maradt fegyverének pengéje is. Próbaképp néhányszor beledöfött még áldozatába, de mivel ez sem hozott megnyugtató eredményt, sietve nekilátott, hogy levetkőztesse. A runn láncingnek és páncélnak még örült is, de meg kellett válnia utazóköpenyétől, s a zárt sisak is elég kényelmetlen volt. Rövidebb volt a kardhüvely is, mint kellett volna, bár ezt a kérdést egy erőteljes mozdulattal megoldotta.
Rövid töprengés után végül belehajtogatta köpenyébe minden levetett holmiját, aztán némi keresgélés után felkapott egy igen méretes kite csatabárdot, majd még egyszer végigmérte áldozatát. Ijesztően nagydarab és tagbaszakadt volt, annyi bizonyos: ha nyílt párharcra került volna sor kettejük között, Shennon egyetlen rezet se tett volna fel a saját életére. A vasasnak mélyen ülő, apró malacszemei voltak, s az ébenfekete arcot előreugró állkapocs és otromba agyarak torzították szörnyű grimasszá: Yiandar testet és lelket nyomorító átkának jelei, mellyel a Gonoszság istene egykor magához láncolta Északföld gyermekeit… s ugyanakkor ékes bizonyíték arra, hogy a runn nehézgyalogságot nem szellemi képességek alapján válogatják.
A toronyból kilépve egyenest a bővítményt övező palánk felé indult, melynek túloldalán a runn tábort sejtette. Még félúton sem járt azonban, mikor váratlanul egy szárnyas démon huppant le elé. Minden más érzést kioltó, páni félelem lett ekkor úrrá a férfin, s – inkább ösztönösen, semmint tudatosan cselekedve – teljes erőből hozzávágta a csatabárdot. A szörnyeteget készületlenül érhette a támadás, mert bár az utolsó pillanatban a levegőbe szökkent, végzetét már nem kerülhette el: a borotvaéles acélfej szabályosan kettéhasította védtelen mellkasát. Nyögve zuhant a földre, teste görcsösen összerándult párszor, aztán végleg elernyedt. Shennon lepillantott rá: ijesztő szemei voltak, mert bár lassan tovatűnt belőlük az élet fénye, parázs izzásukból oly gonoszság sütött, hogy a férfi borzongva fordult el.
 Sietve, szinte futva indult tovább. Nem kellett csalatkoznia: a paliszádon túlról nyerítést hallott, s ez egyszeriben szertefoszlatott minden nyomasztó gondolatot. A lovak elszórtan bóklásztak, ahol gazdájuk kifordult a nyeregből, s reménykedve szaglászták a fennsík gyér, zúzmarás füvét. Messzebb, a runn sátrak környékén a fejvadász íjászokat látott és néhány tűzvarázslót – messzebb, de nem elég messze, gondolta komoran.
A ló bizalmatlanul felhorkantott, mikor a közelébe ért, mire mormogott neki pár runn szót. Ekkor azonban velőtrázóan éles rikoltás hallatszott a vár felől, s a runn tábor is egyszeriben megbolydult.
- Sayikha! – ordították valahol a háta mögött. Shennon ekkor sietve felkapaszkodott a ló nyergébe, az pedig fájdalmas nyerítéssel ágaskodott fel, ahogy a vasalt csizmasarkak keményen az oldalába csaptak.
- Jatte, jatte! – kiáltotta türelmetlenül, mire hátasa meglódult. Az első nyílvesszők körülötte csapódtak a földbe.
- Jatte! Jatte, az istenedet! – mordult fel a férfi és sebesebb vágtára ösztönözte a lovat – Jatte!
Szúró fájdalom hasított ekkor a hátába, s szinte azonnal elzsibbadt a jobb oldala. Ordítani akart a kíntól, ám a bénító ernyedés elborította testét, mielőtt megtehette volna; ájultan bukott a ló nyakára, az pedig sebesen vágtatva repítette új gazdáját nyugatnak, a gyorsan távozó éjszaka nyomába, egyre távolabb a runnoktól.



- Változik a világ… Egyre gyűlik a Sötétség, a Fény pedig gyenge, semhogy elűzhetné a világra boruló árnyékot…
- Hívattál, Úrnőm?
- Igen, Eriakha – Nadreia szórakozottan pillantott fel a másikra. Egy rég kiszáradt díszkút káváján üldögélt most, szórakozottan turkálva ujjával a medencét csaknem színültig töltő avarban – Hívattalak. Dolgod lesz ugyanis.
- Dolgom? – Eriakha kíváncsian vonta fel szemöldökét: nem úgy ismerte Alattomos Nadreiát, mint aki egyszerű és csip-csup ügyekkel foglalkozna… vagy foglalkoztatná bármelyik démonát.
A két nő első ránézésre látszólag szöges ellentéte volt egymásnak. Ugyan mindketten meztelenek és halandó mércével mérve felfoghatatlanul gyönyörűek voltak, míg azonban Nadreia isteni alakja, mely maga volt a tökéletesség, enyhén fénylő élénkvörösben pompázott, Eriakha olyan volt mellette, akár az életre kelt árnyék: hibátlan testén a legkisebb részlet sem akadt, mely ne lett volna ónix fekete.
- Maorathba mész – a másik, ami sosem volt jellemző Nadreiára, a kertelés – Jó néhányan lesznek majd a halandók között, akik fegyvert ragadnak Sötét Urunk ellen, dacolva mérhetetlen hatalmával… a te feladatod lesz káoszt és zűrzavart kelteni a soraikban. Ki tudja, talán még szórakoztatónak is találod majd… találékonyak a Fény hívei!
- Van talán oly erő most a Halandók Síkján – Eriakha arcán a leghalványabb jel sem utalt arra, mit gondol a feladatáról –, melytől Yiandar Nagyúrnak oka van tartani?
- Cafatokra kellene szaggassalak, Feketeszemű! – Nadreia parázsfényű szemei dühösen villantak, ahogy Eriakhára nézett, ám szája szegletében mosoly játszott – Ámde jó nyomon jársz: azzal, hogy Maorathba küldünk, biztosítani kívánjuk a hadjárat sikerét, s mivel ez Yiandar Úr személyes parancsa, a siker érdekében felhasználhatsz mindent és mindenkit, amit és akit csak szükséges. Számadással pedig nem tartozol senkinek, csakis Urunknak és nekem. Van kérdésed?
- Pontosan mit vár tőlem a Sötétség?
- Semmi többet, mint amire rendeltettél, Eriakha – Nadreia arcán ritkán látható barátságos, már-már anyai mosoly jelent meg – Elvegyülni az ellenség soraiban és zavart kelteni. Árulás, cselszövés, orgyilkosság… mit akarsz még hallani?
- Továbbra sem tudom, hogy kik az ellenségeim.
- Ó igen, majdnem el is felejtettem a lényeget! – Eriakha ugyan jól tudta, hogy előbb kapna Yiandar szerelmes csókot Szerető Szív Ayrától, mint hogy Nadreia, a cselszövés mestere megfeledkezzen valamiről, semmi okát nem látta, hogy elrontsa az istennő játékát.
- Yiandar Úr attól tart – bár e félelme nem lehet komoly… –, hogy hadaink sorozatos győzelmeit látva az Egyensúly istenei a Fény pártjára állnak… nem, nem így mondta. Szövetségről beszélt Jó és Egyensúly között.
- Érdekes lehetőség… – Eriakha gúnyosan elmosolyodott, amit rögtön meg is bánt, mert Nadreia karmos keze kapta el hirtelen acélos szorítással a torkát.
- Ne vessd el a sulykot, Feketeszemű! – vicsorogta kegyetlen grimasszá torzult arccal – Nem te vagy az egyetlen, aki…
- Ha volna más – Eriakhát még a halál lehetősége sem riasztotta vissza a szemtelenkedéstől –, nem vesztegetnéd rám az időt és a szót, Úrnőm. Kitörnéd a nyakam, és hívatnád őt…
- Van más, nem is egy – Nadreia mosolyogva engedte el a másik torkát, majd visszaült korábbi helyére, a kútkávára -, de egyikük sem ilyen pofátlan. Ezért mész te.
- Értem… – bólintott Eriakha a torkát dörzsölgetve – És minden eszköz megengedett…
- Pontosan. Szabad kezet kapsz. A cél érdekében bármit megtehetsz, amit jónak látsz.
- Mikor induljak és hová?
- Úgy vélem, Lhornorathban lehet a leginkább szükség rád… ami pedig a mikort illeti: már most sem kellene itt lenned… De azért ne kapkodd el a felkészülést!
Eriakha pontosan tudta, miként értse az istennő szavait: magát Yiandart bőszíti fel minden percnyi késlekedéssel; nem szándékozott hát időt pocsékolni holmi felkészülésre.
- Közvetlen kaput használjak, vagy menjek Runngoron át?
- Gyakorlatias, ezt szeretem… a közvetlen kapu felesleges kockázat, mivel ellenségeink bizonyosan felfigyelnének rá. Használd Dhornan Lint, de ne lásson egy runn se a valódi alakodban: minél kevesebben tudnak a küldetésedről, annál jobb.
- Megértettem, Úrnőm.
- És még valami – emelte fel figyelmeztetőn a kezét Nadreia, mire Eriakha nyomban elhallgatott – A titoktartás érdekében Rhadna lesz az összekötőd.
- Úrnőm…? – a démon szemlátomást nem örült, hogy együtt kell majd dolgoznia a lidércnyomásos álmok koponya-arcú istennőjével, ám még ez sem bizonyult elegendő oknak, hogy fennhangon ellenkezzen; tépelődése máskor talán még szórakoztatta is volna Nadreiát, ám ezúttal sürgette az idő.
- Nincs az álmoknál biztonságosabb és titkosabb módja az üzenetváltásnak, főleg Maorath és a Felsőbb Létsíkok között.
- Értem…
- Akkor eredj tüstént, mire vársz még?!
Nadreia szórakozott mosollyal nézett a futva távozó Feketeszemű után, majd felsóhajtott
- Változik a világ… Az újabb háborúkat egyre jobb fegyverekkel és egyre aljasabb trükkökkel vívják, s egyre kevésbé számít már, miért is folyik a harc. De miért is számítana, amikor épp az örök szembenállás az, ami meghatároz bennünket, s értelmet ad a létezésünknek? A világ változik, csak a harc és az ellenség maradt a régi.


Hasonló bejegyzések