Galaktikus ablak

- Én újra csak azt mondom, tisztelt Tanács – nézett körül a férfi a boltozatos nagyteremben –, hogy vonuljunk jól felszerelt haddal északra, míg nem késő!

Kardot tartó kezet ábrázoló hímzéssel díszített, hófehér tabardot viselt láncinge felett, s fehér-sárga címerövet, akárcsak a terem falai mentén ülők mindahányan: Dez Khore messze földön híres lovagjai voltak ők, az Ezüst Kard Rendje, Wymorath nemes fiainak és leányainak színe-java. Többségüknek világos bőre és gesztenyebarna, vagy egészen fakó szőke haja volt, amit a leginkább rövidre vágva hordtak, hogy ne zavarhassa őket harc közben. Most csupán a rend vezetői és magasabb rangú tagjai voltak jelen, szám szerint százan, ám még így is szinte zsúfolásig megtelt velük a terem. Az egyetlen kivétel egy ifjú volt, akit csak nemrég ütöttek lovaggá, s most középen állt, ellenséges tekintetek kereszttüzében.

- Egy háború rendkívül költséges és kockázatos vállalkozás, lovag – szólalt meg egy gazdagon ékesített díszvértbe öltözött, ősz hajú férfi: Lach Phar Harma, a rend nagymestere – Túlságosan is az, semhogy érdemes legyen szembeszállnunk valami portyázó runn sereggel, ráadásul ily távol királyságunk határaitól! Az ilyen ügyek amúgy is Kiteorath királyára tartoznak, nem pedig miránk.

- De ha ő nem is bírna a támadókkal, még mindig ott vannak a kardforgatóikra oly méltatlanul büszke hegyvidéki klánok, hogy hazakergessék őket Runnföldre! – jegyezte meg gúnyosan egy lovag, aki fiatalabb kora ellenére nem szégyellt a nagymesterhez hasonló pompával megjelenni a Tanácsban: Eguth Del Rowlandath volt ő, egyes szóbeszédek szerint a nagymesteri cím legesélyesebb várományosa.

- A kite végvárak egymás után esnek el, Lach Harma – az ifjú a közbeszólásról tüntetően tudomást sem véve, egyenesen a nagymesterhez intézte szavait –, s a jelentések szerint, melyeket varázstudóinknak küldtek, Dez Bher ostrománál több ezer vöröskeresztest láttak, s gonfallonokat Lach Nathworn jelvényeivel; a runnokat jelentős mágia támogatta, Nagyuram, hisz másképp miként is lenne lehetséges ennyi várat bevenni egyetlen éjszaka alatt?

- A hírek, melyekre hivatkoztál, Sen Lindar – Eguth immáron másodjára vétett durván rendjének bizonyos szabályai ellen, de ez szemmel láthatóan nem érdekelte különösebben –, csupán Dez Bherből érkeztek, s nem többek néhány gyáva kite ostoba locsogásánál. Hogy mágiával küldték őket, egyedül a te szemedben növeli hitelüket, hiszen mi itt – mutatott körbe ekkor széles mozdulattal – mindannyian jól tudjuk, hogy a runn seregeket legfeljebb egy hadjárat idején támogatják oly varázstudók, kiknek hatalmában áll mindaz, mit elmondtál!

A teremben ülők erre felnevettek, csak a nagymester nézett maga elé komoran, elgondolkozva talán nem is annyira a hallottakon, mind inkább saját posztjának látható gyengülésén.

- Vajon akkor is ezt mondod majd, uram – fordult ekkor a győzelmét széles, öntelt mosollyal ünneplő Eguth felé az ifjú: –, amikor a runnok már Jin Mar kapuin dörömbölnek?

- Ez sosem fordulhat elő! Wymorath hű lovagjai nem engednék…!

- Nyilván – sietett a válasszal Lindar – jól ismered felséges urunk, II. Alloryach álláspontját, jó uram, minthogy úgy tűnik, teljes szívvel a sajátodnak tekinted: „ne haragítsuk magunkra Runnorathot!” A király, de a rendek sem fognak lépni, csak mikor már késő lesz!

A lovagteremben tartózkodók egyként hördültek fel e szavakra, s Lach Harma már készült is, hogy elejét vegye a kirobbanni készülő vitának, ám Eguth ismét beléfojtotta a szót.

- Rendünk megalapítói, bár ezt te is biztosan jól tudod, ifjú lovag – igyekezett nyugodtnak látszani, ám hangja elfojtott indulatoktól remegett –, oly sereget kívántak szervezni, mely mindig hű királyához és hazájához, s bármikor kész akár utolsó csepp véréig védelmezni annak népét és határait. Rettenthetetlen, állhatatos és megbízható elődeink nyomdokain járva, immáron kétszáz éve teljesítjük e kötelezettségünket, s tehetjük ezt azért, mert mindig, minden helyzetben a józan eszünkre hallgatunk. Lehetnénk-e, kérdem én, továbbra is ily erőssége Wymorathnak, ha holmi ostoba és alaptalan pletykák hallatára vakon és esztelenül Runnorath ellen vonulnánk?

- Vagy nem ismered eléggé rendünk alapítólevelének szövegét, Lach Eguth, vagy ostobaságod és gyávaságod még önteltségednél is nagyobb! – felelte hidegen Lindar.

- Az Ezüst Kard Rendjét azért hívták életre, hogy legyen – ahogy mondtad is – egy had, mely kész a Gonosz ellen akár utolsó csepp véréig is harcolni, bárhol és bármikor is üsse fel a fejét! A mi dicsőségünk a Jó védelme és nem a rangbéli előmenetel!

- Az ifjú szavait döbbent csend fogadta, amit aztán Eguth kirohanása tört meg.

- Alávaló szavaidért párbajra szólítalak, kinek sem neve, sem címe nincs közöttünk! – az utolsó szavakat már üvöltötte – Legyen kardom az eszköz a Fénylő Tekintetű Ry kezében, mellyel kiirtja közülünk az árulás gonosz…!

- Elég legyen! – csattant fel ekkor Lach Harma, egy csapásra véget vetve a másik őrjöngésének. Nem kiabált, ahogy Lindarhoz fordult, hangja mégis tekintélyt parancsoló volt.

- Kitartasz-e szavaid mellett, Sen Lindar, avagy meghajolsz akaratunk előtt, miként az rangodhoz illik, a bocsánatunk remélve?

- Szavaim mögött áll szívem és kardom – felelte büszkén az ifjú –, ha vétkes mindaz, mit tettem, könyörületet egyedül Szerető Szív Ayrától remélek!

- Háborúra való uszítással, valamint királyod és feljebbvalód megsértésével vádollak.

A nagymester fennhangon beszélt, hogy a teremben mindenki jól hallja.

- Oly bűnök ezek, melyekre nem lehet mentség ifjú korod és tudatlanságod. Rendünk törvényei tiltják, hogy kardoddal védhesd meg becsületed, tetteidnek ezért egyetlen következménye lehetséges csupán: nem vagy többé az Ezüst Kard lovagja, Lindar! Szólj hát, megértetted-e mindazt, mit elmondtam?

- Ítéleted megértettem, s elfogadom.

- Akkor hát felszólítalak, hogy még a mai napnyugta előtt távozz Dez Khoreból és hagyd el Wymorathtot is! Ry legyen kegyes hozzád!

Egy óra sem telt el, magányos lovas poroszkált Dez Khore keleti kapuja felé. Nem nézett se jobbra, se balra, nem akarta látni a körülötte magasodó komor gránitfalak tövében megbúvó apró házak sorát, s a főutcán téblábolók pillantásaival sem akart találkozni: noha jól tudta, hogy a Tanács ülései rendszerint titkosak, mégis úgy érezte, senki sem akad Dez Khoreban, aki ne tudná, mi történt ott. Gúnyolódó tekintetek szúrásait érezte a tarkóján, amitől a legszívesebben ott helyben a kardjába dőlt volna; csupán egyetlen cinikus gondolat tartotta vissza: öngyilkosságával is csak a nagymester ítélete ellen lázadna. Nem, gondolta komoran. Ha Wymorath nem kér belőle, majd próbát tesz a kite udvarnál!

- Várj egy kicsit, hé!

Négy egyszerű, szürke köpenybe burkolózott alak lépett elé az egyik sikátorból: lovagok voltak, néhányuk arcát a Tanácsból is ismerte.

- Mit akartok? – bár hangja ellenségesebb volt, mint szánta, Lindar mégse bánta: egyáltalán nem volt hangulata a barátságos hangnemhez.

- Örülj neki, hogy nem Eguth csatlósaival találkoztál! – mordult fel erre az egyik – Ők arra számítottak, észak felé indulsz majd!

- Tényleg, hová készülsz? – kérdezte ekkor a társaság egyetlen nőtagja, a Fehér Íjászok parancsnoka.

- Nem teljesen mindegy? – bár a lovagok nem mutatkoztak ellenségesnek, Lindar továbbra sem értette, miért állják útját – Amúgy pedig Kiteorathba, abban a hitben, hogy ott hajlandók lesznek majd végighallgatni.

- Remek! – derült fel a lány arca, aki minden jel szerint a kis csapat vezetője volt – Lach Harma is épp emiatt küldött minket utánad!

- Most bizonyára tréfálsz…

- Se kedvem, se időm nincs most arra! – intette le türelmetlenül a lány – A nagymester üzeni, indulj tüstént Ergunba, a kite királyhoz és ott keresd a mágus Ashliant; ha őt meg tudod győzni, a Kékszemű Lardon is bizonyára támogatni fog majd!

- És miből gondolja Lach Harma, hogy Ashlian hisz majd nekem?

- Csak mutasd meg neki – szólalt meg ekkor egy másik lovag, méretes, rongyokba csavar holmit nyújtva Lindar felé – ezt a kardot; a Nagyúr szerint érteni fogja!

- Ne gondold, hogy ügyedben teljes volt az egyetértés közöttünk – vette vissza a szót a lány, miközben Lindar a csomagért nyújtotta kezét – sajnálatos módon azonban Eguth pártja túl sok hívet szerzett magának a Tanácsban, semhogy könnyűszerrel szembeszállhatnánk az akaratával!

- Tudtommal nem ő a nagymester – válaszolta Lindar, mire a lány arca elsötétült.

- De még lehet, hacsak nem sikerül ebben megakadályoznunk! – sovány, leheletfinoman festett arca egész kigyúlt a haragtól, ahogy folytatta – Te könnyen beszélsz, hisz nem ismerheted a Tanács működését, nekünk viszont óvatosnak kell lennünk, s alaposan meg kell fontolnunk, kinek, mikor és mit mondunk, hisz egyetlen rossz szó is elég, hogy leleplezze Eguth előtt törekvéseink valódi célját!

- Valóban könnyen beszéltem – bökött keserű mosollyal mellkasára, a tabardra hímzett címer helyére Lindar, mire a lány vigasztalóan elmosolyodott:

- Csak idő kérdése, hogy mi, akik titokban pártodat fogtuk, felülkerekedjünk Eguthon és hívein, s akkor módot fogunk találni arra is, hogy Lach Harma döntését semmissé tegyük; viseled te még az Ezüst Kard Rendjének címerét, Lindar, efelől ne legyenek kétségeid!

- Hogy őszinte legyek, Nemes Hölgy – vonta össze szemöldökét a férfi, majd intett fejével, amerre északot sejtette: –, sokkal fontosabb most számomra az a jövő, mint ez itt!

- Mindezt jól tudom magam is – bólogatott a lány –, s amint lehet, mi is…

- Ha az isteneknek valóban oly kedves Wymorath,– szakította félbe szelíden Lindar –, miként azt mi képzeljük, a félelmeim alaptalannak bizonyulnak majd, ám ha nekem van igazam, az idő, mely számotokra a cselekvésre maradt, sokkalta kevesebb annál, amit vágytok!

- Amint a jövőben elkövetkező események téged látszanak igazolni, a Tanács is tüstént megváltoztatja döntését, ebben egészen biztos vagyok!

- Túlságosan is sok mindenben vagy biztos a jövőt illetően, hölgyem… bár Ry adja, hogy végül neked legyen igazad – sóhajtott fel Lindar –, máskülönben majd azon veszitek észre magatokat, hogy a Dez Khore falain belül dúló harc minden erőtöket elvonta az odakint tomboló háborútól! Engedelmetekkel azonban én most már indulnék, hisz egyre fogy az idő, amit Lach Harma a távozásomra megszabott. Az istenek óvjanak benneteket!

- Miképpen téged is utadon, nemes bajnok! – hajolt meg a lány, s társai követték példáját – Ha Kiteorath sereget szervez a runnok ellen, ott leszünk majd, hogy veled harcoljunk!

Lindar erre már nem válaszolt, csupán kurta biccentéssel, majd megsarkantyúzta lovát és elvágtatott. A négy lovag ekkor tétován nézett össze.

- Hogy értetted, amit utoljára mondtál, Waneia? – kérdezte egyikük a lányt – Tudod jól, hogy a Tanács engedélye nélkül egyikünk sem csatlakozhat idegen hadakhoz!

- Te viszont a dél-kiteorathi klánokkal kötött szövetségünkről feledkezel meg, mely trónra juttatta a Kékszeműt – vágta rá az mosolyogva – Ennek értelmében ugyanis a Rend bármely lovagja, akár egyedül, akár a zászlaja alatt szolgálatot teljesítő valamennyi katonával bármikor csatlakozhat a kite Királyi Gárdához Runnorath ellenében anélkül, hogy ehhez a tanács előzetes jóváhagyását kérné!

- Ezzel egész biztosan magunkra vonjuk Eguth haragját – csóválta fejét egy másik –, s egyáltalán nem biztos az sem, hogy Lach Harma támogatná az ötletet!

- Lach Harma pontosan tudja, miként a Tanács is, hányan vesztek oda közülünk tegnap éjjel, a kite végvárak elestekor: ha az istenverte Eguthban nem is, őbenne nyilván maradt még annyi a mindannyiunk számára oly fontos lovagi becsületből, hogy ezt ne hagyja megtorlatlanul!

Bízzunk benne, hogy igazad lesz, Waneia – bólogattak a többiek – Ha Lindar félelmei nem bizonyulnak túlzásnak, ez valamennyiünk érdeke!

***

- Felséges Úr!

A súlyos ajtószárnyak csattanva vágódtak ki, ahogy Grindan tanácsos beviharzott a trónterembe.

- Be… bekövetkezett!

- Micsoda? – pillantott fel merengéséből Sethin Del Naladyon, aki e néven már a második volt Lhornorath uralkodóinak sorában; bár jócskán akadtak már ősz szálak hosszú, vörös tincsei között, nem tudta mosoly nélkül nézni a nála jóval korosabb tanácsost, amint kipirulva kapkod levegő után.

- Mi késztetett ily esztelen rohanásra, jó tanácsosom?

- A runnok… – lihegte a másik –… tegnap éjjel partra… partraszálltak… Rysathnál!

- Mit beszélsz? – ugrott fel nyomban a király – Kik szálltak partra?

- Yikl AnOrhd úr épp most kapott hírt északról – az öregember ingujjával törölgette izzadó homlokát:

- Egy runn had, mit maga a hírhedt Sárkánylovag Olwargran vezet, tegnap éjjel ostrom alá vette Rysazt, Felség: ez volt az utolsó híradás a városból. Mi lesz most velünk?

- Nyugalom, öreg barátom, nyugalom! – csitította őt Sethin – Azt ugyan kötve hiszem, hogy a rettegett Sárkánylovag valóban maga állt volna e sereg élére, mely minden bizonnyal csak az északi partvidéket rendszeresen zaklató rablóhadak egyike, ám ha így is van, Alzrad felé jövet útját állják Dez Lofban állomásozó hadaink, míg a fősereg oda nem ér… küldess az Arany Szem tornyába Lach Geor L’eerért és kerítsd elő Yikl AnOrhdot is!

- Ahogy kívánod Nagyuram!

Grindan tanácsos sietve meghajolt, majd kihátrált, ám alig csukódtak be mögötte az ajtószárnyak, a trónterem falait díszítő ódon gonfallonok egyike meglibbent, s Yikl AnOrhd, a mágus lépett elő mögüle.

- Hívattál, királyom?

Mint mindig, most is egyszerű, fekete kámzsába burkolózott, s göcsörtös fabotra támaszkodott: nyomát se lehetett látni nála a legkülönfélébb méretű és formájú erszényeknek és zsákocskáknak, vagy a bizarr és ijesztő amuletteknek, amiket Sethin tömegével látott a fiatal varázstudóknál; a mágus gyakorta mondogatta, öreg ő már ahhoz, hogy vásári látványosság legyen.

- Úgy jársz-kelsz, akár a nyughatatlan árnyak; megijesztettél!

- Alig tudnál olyat mutatni itt Alzradban – nevette el magát a vén mágus –, aki össze ne rezzenne a jöttömre! Mosolyogsz, de mosolyod halovány és idegen szomorú tekintetedtől: mily sötét gond emészti lelked?

- Bánatom okát pontosan ismered – felelte a király zavartan –, hisz talán előbb értesültél a messze északon történtekről, mint én!

- Való igaz, előbb hallottam a szörnyű hírt, mint Alzradban bárki más – bólintott Yikl AnOrhd –, bár engem korántsem lepett meg annyira, mint téged.

- Néha úgy érzem, mindenem, amim csak van, örömest odaadnám, csak hogy cserélhessek egy magadfajtával!

- Az én életem sem mindig könnyíti meg az általad olyannyira irigyelt tudás, hidd el! – válaszolt komoran a mágus – Túl gyakran és túl nagy árat fizetek érte.

- Nem lehet rosszabb, mint uralkodni! – nevette el magát erre Sethin – S láthatod, máris elpárolgott a rosszkedvem!

- Bánat ellen nevetés – mosolyodott el a másik is -, a legősibb és legjobb orvosság!

- Mondd, barátom – a vidámság nyom nélkül eltűnt a király arcáról –, tudsz gyógyírt ama kórra is, mely országom támadja?

- Éppenséggel tudok, ám e kúra hosszú és gyötrelmes.

- Nem mondanád el mégis?

- Engedelmeddel, megvárnám ezzel Lach Geort is – a mágus az ajtó felé biccentett.

- Úgy hiszem, hamarosan itt lesz!

Mintha csak varázslatot tett volna e szavakkal: kisvártatva három koppantás hallatszott a trónterem ajtaján, majd Grindan tanácsos lépett be, nyomában szálfatermetű alakkal:

- Lach Geor L’eer, az Arany Szem Rendjének nagymestere!

- Felség! – a lovag mély meghajlással köszöntötte urát, s kurta biccentéssel a mágust. Csillogó páncélt viselt és aranysárga tabardot, mely a mellén ezüsttel hímzett napkorongba foglalt szemmel volt ékesítve.

- Köszönöm, hogy hívásomra tüstént idesiettél, Lach Geor – mondta Sethin, mikor a tanácsos magukra hagyta őket – Nyilván sejted, miért hívattalak.

- Hazugság lenne nemmel válaszolnom, Felség.

- Ellenség tette ismét a lábát földünkre: tegnap éjjel runn hadak vették ostrom alá Rysaz városát.

- Csupán a parancsodra várnak rendem lovagjai, s mindahány hadinépe – sietett a válasszal Geor – Alig pár nap és készek az indulásra!

- Ha igaz a hír, mely szerint a runnokat maga a Lach Olwargran, a Sárkánylovag vezeti, támadóink jelentősebb erőkkel vonulhattak fel, semhogy Rysaz sokáig útjukat állhatná… Mit gondolsz erről?

- Ha Alzrad ellen készülődnek, útjukat álja majd Dez Lof, míg ha kelet felől kerülnék meg az Awadr-hegységet, északi seregünk könnyűszerrel dacolhat velük a Szélkapu völgyében.

- Engedelmeddel, Felség – szólt közbe ekkor Yikl AnOrhd –, tudomásom szerint a Rysazt ostromló sereggel igen nagy számban tartanak tűzvarázslók…

- Dez Lofban is akad jó néhány varázstudó! – morogta a nagymester.

- …és láttak több dhorn sheyakot is.

- Ez valóban komoly problémákat okozhat – a király elgondolkozva bámult maga elé – Szerintetek meddig állhat meg Dez Lof ilyen erővel szemben?

- Csak reménykedhetünk, hogy kitartanak, míg a felmentő sereg odaér – Geor tanácstalanul vakargatta az állát: –, mert legyen bármily jól megépített vár is az, mindannyian tudjuk, mire képesek a dhorn sheyakok, még ha maroknyian is vannak csupán!

- Dez Lof valóban jól megépített vár – szóalt meg ekkor a mágus –, de egy keskeny, tengerpart menti földsávra épült, ráadásul meredek, sziklás hegyoldal tövébe, így most akár egyszerre három irányból is támadhatják.

- A hegyoldal mindeddig nem jelentett problémát, uram, hiszen nincs oly sereg, mely onnét támadhatna!

- Pontosabban szólva: nem volt – javította ki tüstént Yikl AnOrhd –, bár azt nem róhatjuk fel az egykori építőmesterek hibájául, hogy a dhorn sheyakokkal nem számoltak, hisz máskor látni is alig lehet őket.

- Egyetlen fújással hamuvá perzselik valamennyi katonánkat! – mordult fel a király.

- Mostantól számolnunk kell ezzel a lehetőséggel is.

- Mintha azt mondtad volna, hogy tudsz megoldást a bajra – Sethin kíváncsian fürkészte a mágus arcát – Most, hogy itt van Lach Geor is, nem árulnád el végre, mit forgatsz a fejedben?

- De – felelt kurtán a mágus, ám aztán oly hosszú ideig nem szólalt meg, hogy a király azt hitte, elnyomta az álom.

- Tudok egy megoldást – bökte ki végül, épp mikor már a nagymester is kezdte elveszíteni türelmét – Az egyetlen, amit most tehetünk, hogy nem szállunk szembe, vagy legalábbis nem nyíltan, az ellenünk törő sereggel…

- Mit beszélsz? – kapta fel fejét erre a másik kettő – Hogyhogy nem szállunk szembe?

- …, inkább hátrálunk előlük dél felé – folytatta Yikl AnOrhd zavartalanul –, s közben kiürítünk és felégetünk minden várost és várat, de még a falvakat és a tanyákat is, Alzradtól északra.

- Ezt nem gondolhatod komolyan!

- Nagyon is komolyan gondolom, Lach Geor. Mert hiába büszkélkedtek ti, katonák, a pazarabbnál pazarabb váraitokkal, azt habozás nélkül elismerheti mindegyikőtök, hogy olyan helyre, melynek már a természet adta védművei is igen jelentősek, mind közül egyedül a királyi szék települt.

- Az lehet – csóválta fejét a király –, hogy Alzrad egy sziget a mély és sebes folyású Syth közepén, Yikl, de egy falakkal körülvett város csupán: a belső váron kívül semmilyen jelentősebb védműve sincs!

- De még lehet, ha mielőbb munkához látunk, Felség – makacskodott a mágus –, s jelentős haderő gyűlne össze a védelmére is mindazon városokból, melyeket felégettünk.

- Láthatóan nem tartod sokra a magamfajtát, mágus – morogta sértődötten a nagymester –, ám neked, aki mindünknél jártasabb vagy mindenfajta tudományokban, igen csekélyek ismereteid a hadászat terén: igazán nem értem, mit érünk el azzal, hogy a runnok előtt mi magunk döntjük romba országunkat, azon kívül, hogy jelentősen megkönnyítjük ezzel a dolgukat!

- Jelentős könnyítés volna megfosztani őket annak lehetőségétől, hogy pótolhassák készleteiket?

- Ezt hogy érted?

- Szerintem te magad is tudod, Lach Geor – Yikl AnOrhd ezzel elfordult a zavartan bámuló lovagtól és egyenesen Sethin szemeibe fúrta hideg tekintetét – A runnokat, Felség, elsősorban a zsákmányszerzés ösztönzi minden hadjáratukban, amiért is csak igen rosszul szervezett seregeik utánpótlása. Most még erősek, sokkalta erősebbek, semhogy elbírhatnánk velük, az én tervem lényege viszont épp abban áll, hogy megfosszuk őket mindentől, amihez városaink feldúlásával és kifosztásával juthatnának; Lach Olwargran seregének így éheznie kell majd, neki pedig, hacsak nem akar lázadást, meg kell szerveznie az ellátásukat: ezzel is időhöz jutunk.

- A runnoknak gyors hajóik vannak, úgyhogy az idő, amit nyerhetünk, igen csekély – rázta meg a fejét Geor, királya azonban elgondolkozva meredt maga elé – Mire lenne elég szerinted ez az idő, Yikl?

- Hogy megerősítsük Alzradot és feltöltsük raktárait.

- Már megbocsáss, Felség – méltatlankodott a nagymester –, de őrültség volna egész a királyi székig engedni a runnokat, s még inkább az, ha valóban a Sárkánylovag vezeti őket!

- Neked van netán jobb ötleted?

- Amint már említettem is, lovagjaid, s hadinépük egy-két napon belül indulásra készek; Legfeljebb húsz nap és az Awadr-hegység lábánál lehetünk, ahol a Flahrd forrása található!

- Húsz nap átkozottul sok idő a runnoknak, Lach Geor – sóhajtott fel Sethin –, a Flahrd forrásvidékétől pedig igen messze még Dez Lof!

- Közel van viszont a Szélkapu völgye, Felség – vágta rá a lovag lelkesen –, ott pedig akár véglegesen is a runnok útját állhatjuk, hisz – ahogy Yikl AnOrhd úr is mondta –  addigra fáradtak lesznek és gyengék!

- Megfeledkezel a dhorn sheyakokról, Lach Geor – emlékeztette őt ekkor a mágus – A Szélkapu szűk katlan, ahol bár a terep nekünk kedvezne, ha a hagyományos módon kellene harcolni, ők viszont halomra gyilkolnának benneteket, mielőtt a runnok első rohama elérné soraitokat!

- Jól képzett íjászok vannak a seregemben, Felség…

- …, akiknek gondolatait a sheyakok könnyűszerrel kifürkészik – fejezte be a mondatot Lach Geor helyett Yikl AnOrhd – Kétlem, hogy közülük akárcsak egyetlenegy is a nyílvesszők áldozatává válna!

- Akkor ott vannak a palthari Fehér Mágusok – vitatkozott a nagymester – Ők már csak elbírnak néhány átkozott dhorn sheyakkal!

- Felhívnám figyelmedet ama tényre – csóválta fejét a mágus –, hogy a sheyakok népe maga is varázsos, így az ellenük vívott küzdelem gyökeresen más harcmodort kíván!

- Te pedig nyilván tudod milyet, igaz?!

- Higgadtabban, jó urak! – csattant fel erre a király mérgesen – Fent északon kell hadat viselnünk, nem itt!

- Bocsánat, Felség! – hajolt meg nyomban Geor, Yikl AnOrhd azonban nem követte példáját.

- A sheyakokkal szemben – mondta inkább –, kik oly ritkán mutatkoznak, hogy legtöbbünk csak az öregek meséiből ismerheti őket, egyedüli hatásos fegyver az ösztönösség, épp ezért, bánjanak bármilyen mesterien is fegyverükkel az íjászaid, vagy bírjanak félelmetes hatalommal Palthar mágusai, mit sem érnek mindezek, mikor ellenfeleik előtt nyitott könyv elméjük; erre gondolj, Lach Geor, mikor sereged élén a Szélkapu felé lovagolsz!

- Jelentős haderőt gyűjthetnék, Felség – szólalt meg ekkor a nagymester, válaszra se méltatva a mágus baljóslatú szavait – mindazon városokból, melyeken észak felé vonuló seregem keresztül-halad; Lach Olwargran hadainak méretét nyilvánvalóan jelentősen korlátozta, hogy hajón érkezett…

- Jelenleg még talán kevesen vannak, jó uram – szakította félbe gondolatmenetét a mágus –, de most, hogy Rysaz már biztosan a kezükön van, a runnok fontos és számunkra nagyon is veszedelmes hídfőt nyertek, így idő kérdése csupán, hogy az előőrsöt újabb, létszámukat és felszereltségüket tekintve is egyaránt nagyobb seregek kövessék.

- Ebben igazad van – pillantott Yikl AnOrhdra Geor –, s éppen ez az ok, ami miatt én a mielőbbi ellentámadást sürgetem. Ha ugyanis a runn sereg még gyenge, kiverhetjük őket Lhornföldről, mielőtt az erősítés partot érhetne Rysaz kikötőjében!

- Igen nagy kockázatot vállalok, bármelyikőtökre hallgatok is – szólalt meg ekkor Sethin, félbeszakítva a szópárbajt –, döntésem épp ezért mindkét véleménynek egyaránt kedvez: te, Lach Geor, indulj útnak a seregeddel északra; királyi pecsétemmel ellátott oklevelet kapsz majd, mely feljogosít a toborzásra, valahány városon csak áthaladsz!

- Köszönöm, Felség! – hajolt meg mélyen a nagymester.

- Elrendelem viszont, hogy mindazokat, akik nem csatlakoznak hozzád, összes ingó vagyonukkal együtt Alzradba küldd, utóvéded pedig gondoskodjék a városok felégetéséről!

- Engedelmeddel, Felség – Geor kérdőn nézett urára –, mi szükség e pusztításra, ha győzelmet is szerezhetünk a runnok felett?

- Mert a csatának, melyet megvívni készülsz, számunkra kedvezőtlen kimenetele is lehetséges, ez esetben pedig a Yikl AnOrhd úr által javasoltak szerint járunk el – válaszolt komoran a király – Mert bár reményeim szerint az említett városok feldúlása feleslegesnek bizonyul majd, ha valóban a hírhedt Lach Olwargrannal nézünk szembe, isteneink kegyéért kell fohászkodnunk a győzelemhez!

- A hatalmas Ry támogatása csupán kiteljesíti majd a runn rablók feletti diadalunk, Felséges Úr: bízvást állíthatom, félelmeid alaptalanok, amit a jövőbeli események is igazolnak majd!

- Kívánom, hogy neked legyen igazad, Lach Geor! – sóhajtott fel a király – Indulj hamar és láss munkához a parancsaim szerint!

- Ahogy kívánod, Nagyuram! – a nagymester ismét meghajolt, majd távozott a trónteremből.

- Nos? – nézett Yikl AnOrhdra Sethin, miután a súlyos ajtószárnyak becsukódtak.

- Nos mi?

- Nem is érdekel, miért döntöttem így?

- Nyilván azért, mert egyetlen lányod jelenleg Dez Lofban időz – mondta erre a mágus – és mert úgy hiszed, Lach Geor serege felmentheti a várat, mielőtt neki bármi baja esne!

- Túlságosan is jól ismersz, semhogy titkaim lehetnének fürkésző elméd előtt. Mondd meg, de őszintén: helyes döntés volt Lach Geor tervét támogatnom?

- Te viseled a koronát…

- A fenébe is, Yikl! – csattant fel Sethin ingerülten – Egyetlen átkozott pillanatra feledd el, hogy király vagyok, te pedig az alattvalóm és válaszolj ekképp a kérdésemre!

- Lache Ynha kíséretét a thirnadák rendjének legkiválóbb fegyverforgatói alkotják, akiknek gondjuk lesz majd rá, hogy neki egyetlen haja szála se görbüljön.

- Ezzel vigasztalódom magam is – bólintott keserűen a király –, de valami itt belül egyre azt suttogja, hogy hazudok magamnak!

- Ez esetben – felelte Yikl AnOrhd – kétség sem férhet döntésed helyességéhez, még ha szerető atyaként, nem pedig Lhornorath királyaként hoztad is azt.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Hogy hamarost eljön az idő, amikor választanod kell lányod és Lhornorath között.

- Átkozottul nehéz lesz ama választás – nézett fel ekkor a király –, lévén Ynha az egyetlen örökösöm, a két dolog mindig is összetartozott számomra!

- Gyermeked lehet még, ám nincs két országod, hogy könnyelműen bánhass az egyikkel! – Sethin nem tudta eldönteni, komolyan beszél-e a vén mágus, avagy csupán gúnyolódik vele –, s kétszeresen is igaz lesz ez az előttünk álló időszakban, melyhez legszörnyűbb rémálmaink sem érhetnek fel!

- Sokadjára teszel a jövőre nézvést baljóslatú utalásokat, Yikl… mit titkolsz előlem?

- Vészesen közel a Sötét évszak, mikor is a Gonosz ereje teljében lesz – válaszolt komoran Yikl AnOrhd, amit hosszú hallgatás előzött meg –, s a Sötétség démonainak kedvez egy, a világok születésével egyidős törvény is, mit a mágia ismerői csak Körforgásként emlegetnek. Egy istenek felett álló szabályzóelv ez, mely a két ősi princípium, Jó és Gonosz örök egyensúlyát hivatott fenntartani, oly módon, hogy hol az egyik, hol pedig a másik javára billen ki a végtelen Nath, az idő és tér nélküli Mindenség mérlegének nyelve.

- És ez a Körforgás most miellenünk dolgozik…

- A Fény ellen, mely e létsíkon legfőbb istenünkben, Ryben ölt testet – helyesbített a mágus – De mindaz, ami ezen a világon történik, fakó árnyképe csupán ama rettenetes viszálynak, mely a Felsőbb Létsíkokon dúl.

- Lassan – a király a halántékát dörzsölgette ujjaival – kezdek hozzászokni, hogy tőled sohasem várhatok egyenes választ.

- A runn sereg vezérkarát is alkotó éjlovagok tulajdonképp egy papi rend, még ha fegyveres is – mondta erre Yikl AnOrhd –, melyet a Legfőbb Gonosz, Yiandar szolgálatára alapított egykoron Awyala, Runnorath sötét lelkű királynője. Démoni erejük és hírhedt könyörtelenségük mögött állhatatos és vakbuzgó hit munkál, mely rég kiveszett már Ry követőiből…

- Hitszegéssel vádolsz tán minket, mágus? – ugrott fel kivörösödve Sethin, ám Yikl AnOrhd sietve leintette.

- Csupán a kérdésedre válaszoltam, amint kívántad.

- Szerinted tehát felesleges volt Lach Geort északra küldenem?

- Csak még tovább növelik majd a veszteségeinket anélkül, hogy ezzel a javunkat szolgálnák: vonuljanak fel az Arany Szem lovagjai akár tízszer akkora sereggel a csatára, a Sárkánylovag egyszerűen elsöpri majd őket… Az istenekre!

Ropogtak az ódon nagytorony kövei, ahogy a föld vadul hánykolódni kezdett alatta, de még a pokolbéli mormogás se nyomhatta el ama rettenetes sikolyokat, melyek odakintről, Alzrad utcáiról hallatszottak be.

- Mi a fene folyik itt? – Sethin két kézzel kapaszkodott fehér márványtrónusába, nehogy egyensúlyát veszítse – Mi ez, Yikl?

A mágus azonban nem felelt: kőszoborrá dermedve állt a trónterem közepén, mit sem törődve a lábai alatt rázkódó kövekkel, vagy a zavartan forgolódó királlyal; oly földöntúli rettegés ült ki aszott arcára, melyhez foghatót Lhornorath királya még soha ezelőtt nem látott.

- Yikl?!

A jéghideg barlangokénál is mélyebb és nyomasztóbb volt a sötétség, mely most körülvette; hallotta ugyan a körülötte tomboló poklot, s a király kétségbeesett ordítását, de oly távolinak tűntek, akárha egy kút mélyén állt volna.

- Eljött az idő, mágus – síron túli suttogás hallatszott egyszerre mindenfelől, fagyos pengeként döfködve elméjét –, hogy számot adj tetteidről!

Kettős csillag lobbant ezüst lángra ekkor a vak éjszakában, alig pár lépésnyire tőle, s fényükben csontsovány, magas nőalak sejlett fel: a rémülettől halálra vált Yikl AnOrhd e dermesztő csillagtekintettel nézett farkasszemet.

- Készülj – sziszegte a jelenés –, ideje meghalnod!

Ezzel előrelendült, mire a vén varázsló felsikoltott, sikolya azonban nem ajkai közül, hanem elméjéből tört elő, s mintha egyszerre több ezer haldokló torkából hallatszott volna, míg csak iszonytató bugyborékolásba nem fulladt, a föld pedig vadul nyöszörgött, hánykolódott lábai alatt, mintha maga is levegő után kapkodva, tehetetlenül vergődne az alatta háborgó mélység gyilkos, mindent magába nyelő örvényében…

Hatalmas robaj hallatszott ekkor, majd az ablakokat megvakító súlyos fatáblák egyike szakadt ki recsegve; jeges víz zúdult be mindent elsöprő áradatként a nyíláson, s rázta fel bénító kábulatából a mágust.

- Hatalmas Ry!

Pokoli vihar tombolt Alzrad felett: a villámok marcangolta ég csillagokat kioltó, beteg színű felhői szinte a tornyok és a háztetők köré csavarodtak, a szél pedig oly magasra korbácsolta fel a Syth vízét, hogy az ólomszürke hullámok átcsaptak a városfal mellvédje felett, elöntve a város utcáit és jó néhány házat. Azok a szerencsétlenek, akik nem tudtak idejében biztonságba húzódni, tehetetlen kétségbeeséssel sikoltozva csapódtak egyik fal után a másikhoz, míg csak sebesen hömpölygő áradat végleg el nem némította őket.

- Mi folyik itt, Yikl? – Sethin két kézzel kapaszkodott a vénember karjába, s úgy ordított a fülébe – Válaszolj már, az istenekre kérlek!

- Csak amiről az imént beszéltem – szólalt meg végre Yikl AnOrhd, ám síri hangját hallva a király azt kívánta, bár csendben maradt volna – Felébredt évszázados álmából a Gonosz, s most minden erejével Maorath ellen tör!

- Hogyhogy… felébredt?

- Százezrek lelke kínlódik üvöltve a rettenetes Yianerath poklában, hiába remélve megváltást… – beszélt tovább révülten a mágus, tudomást sem véve a körülötte tomboló ítéletidővel.

- De hát mi történt? – fakadt ki türelmetlenül Sethin – Elesett Dez Lof?

- Dez Lof? – idegtépő nevetés tört elő erre Yikl AnOrhd fonnyadt ajkai közül – Ki beszélt itt Dez Lofról?! Windar, a Háborgó Víz épp az imént nyelte el mindenestől Fhad Sheyakorathtot!

Yikl AnOrhd ezzel egyszerűen eltűnt, a szívébe markoló jeges borzalomtól reszkető Sethin pedig egyensúlyát vesztve zuhant szanaszét repedezett kőpadlóra:

- Hatalmas Ry, kegyelmezz nékünk!

Másnap dél körül indult útnak Az Arany Szem lovagjainak közel hatezer főnyi serege a félig romba dőlt Alzrad főteréről: elgyötört arcok tengere hullámzott az út két oldalán egész a Thirnai Kapu barbakánjáig, panaszos dudaszó, és könnyes tekintetek követték őket, míg csak az utolsók is el nem tűntek az északi látóhatár szélén; sem a király, sem Yikl AnOrhd nem volt jelen a búcsúztatásuknál.