Már megint semmi. Órák, talán napok óta próbálkozom már azzal, hogy elrepüljek innen, ám a levegő, ami máskor a hátára vesz, most k...




Már megint semmi.
Órák, talán napok óta próbálkozom már azzal, hogy elrepüljek innen, ám a levegő, ami máskor a hátára vesz, most keményen és hidegen állja el az utamat. Kemény, hogy sem a fogaim, se a fullánkom nem bírnak el vele és hideg, mint amikor a sötétség közeleg.
Ez sem az.
Pedig emlékszem rá, hogy itt jöttem be! Félig sétálva repülök körbe már ki tudja, hányadszor a levegőben, amely rémisztő rendellenességével teljesen összezavarta már valamennyi érzékemet.
Négyszer volt sötét és hideg azóta, hogy testvéreimmel együtt kibújtam a fészekből; addig egy szűk és zárt burokban éltem, minden nappal egyre türelmetlenebbül várva a születésem pillanatát, amikor majd megláthatom végre a Kék Végtelent és a Fénykorongot. Az egyik bátyám a Virágok Anyjának nevezte, amikor róla beszélt, a legszebb és legelérhetetlenebb virágnak. Érdekes és elképzelhetetlen volt a világ, amíg nem láttam, míg nem éreztem a levegő százezernyi édes illatát…
A levegőét, ami foglyul ejtett.
Harmadszor, talán negyedszer is, hogy körbejárok a fehér perem mentén, amely nem is oly rég magához csalt, álnokul a biztos halálnak adva.
Hosszú ideje kuporgok már a fehér peremen és bámulom a levegőt. Látom elsuhanni a testvéreimet és velük másokat: nekik semmi sem áll az útjukba. Szárnyaim fáradtak már a hiábavaló erőlködéstől, és a fejem is fáj a levegővel vívott eredménytelen harctól. A Végtelen kékje közben lassan mélyülni kezdett odakint és a Virágok Anyjának ragyogása is egyre bágyadtabb…
Egyedül a levegő nem változik.
Jól emlékszem a nagy és négyszögletes lyuk fehér peremére; ezen túl ütköztem bele először a levegőbe. Éppoly áthatolhatatlan volt, mint most, bárhol próbálkoztam is, kudarcot vallottam. Végül feladtam a dolgot és visszafordultam, de a levegő arra sem engedett. Nem értettem, mi történt, hisz bizonyosan a jó irányba indultam el: a Virágok Anyja felől áradó meleg, mely jöttemkor a hátamat sütötte, most az arcom cirógatta. A levegő azonban, mely keményebbnek bizonyult a fogaimnál is, megint csak utamat állta és nem eresztett azóta sem. Áttörhetetlen és láthatatlan akadály, mint azok, amiket a Nyolclábúak építenek, bár azokat a bátyám szerint még egy újszülött is könnyedén eltépi.
Semmi.
Lehet, hogy az egész csupán egy rossz álom? Gyakran álmodtam a fészekben, még a születésem előtt; azóta nincs időm ilyesmire. Dolgoznom kell, mint a többieknek, gyűjteni az élelmet a még meg nem születetteknek, és az anyagot a fészek bővítéséhez: hűséges alattvalója vagyok királynő-anyámnak. Rég belepusztultam volna, ha nem repülhetnék, hiszen a levegő az egyetlen hely, ahol azt tehetek, amit akarok, és ez felér bármilyen álommal. Csak a Nagyobbakat kell elkerülni.
Vagy az egész eddigi életem volt álom és ez a rideg, láthatatlan fal a valóság? A testem ugyanúgy fekete-sárga csíkos, vannak szárnyaim és lábaim is. És fullánkom is, jóval veszedelmesebb a Virágporfalókénál. Mi létezik még? Börtönöm átlátszó falát mindegyik lábammal érzem és a fehér peremet s látom… Ez furcsa. Mindent, amit a lábaim ez idáig érintettek, egyszersmind láttam is. Hazudnának a szemeim?
Nem mozdulok már jó ideje. Félek repülni, félek lépni, mert sejtelmem sincs, hol ütközök újabb láthatatlan akadályba. Ha most elindulnék, néhány lépés után biztosan nekimennék valaminek, amit nem látok. Nem bízom immár semmiben, az egyetlen biztos dolog a levegőből szőtt burok körülöttem. A levegő, amely nem is olyan rég még a korlátlan és végtelen szabadságot jelentette számomra, aljas és alattomos csapdát állított nekem. Talán ez a mi életünk rendje: megszületünk és dolgozunk, néha csodákról álmodunk, és közben az ver minket a legsúlyosabb bilincsbe, amiről azt gondoltuk, hogy a szabadságot jelenti. Börtönöm láthatatlan falai éppúgy feszülnek körém, ahogy a kínzó félelem nyomaszt belülről.
Szél borzolja a szárnyaimat, a testem összerándul. Minden irtózatom ellenére újra a levegőbe szökkenek, amely közben furcsa, édes illattól lesz egyre nehezebb, és kettőzött erővel dörömbölök tovább a semmin. A jobb hátsó lábam már nem mozdul, égnek a szemeim és a tüdőm. A fent és a lent egy csapásra megszűnik létezni, én pedig egyre kétségbeesettebb dühvel próbálom halálra marni a Halált. Üvöltök a tehetetlenségtől és a kíntól, amely lassanként az egész testem megbénítja. Szárnyaim többé már nem engedelmeskednek, zuhanok. Kemény ütést érzek a hátamon, a testem alá tört szárnyakkal fetrengek. Nem érdekel a fájdalom, repülni próbálok, visszamenekülni a levegőbe, ahol szabad lehetek ismét, de csak szélsebesen pörgök körbe-körbe és közben egyre inkább hatalmába kerít az őrület.

Állok, lábaim azonban gyengék, nem bírnak el többé. Repülök, szédülök, fáj mindenem, csapkodok, sötétség vesz körül; ezúttal nem vár rám a fény, mint aznap, amikor kibújtam a fészekből. Ez más… Fuldokolva őrjöngök. Hűs szellőt érzek, vagy csak megzavarodott érzékeim csapnak be ismét? A fejem keményen koppan a semmin és újra zuhanok. Vonaglok, reszketek, rángatózok és sikítok; zuhanok, egyre csak zuhanok a kínzó, halálos zsibbadásba, bele az éjszakánál is mélyebb, örök sötétségbe…




Hasonló bejegyzések